Régebben imádtam a hatalmas baráti társaságokat. Úgy éreztem, rengeteg barát vesz körül, akikre második családként tekinthetek. Aztán az élet úgy hozta, hogy szétszéledtünk, de azért mindig tudtunk egymásról. Egy idő után azonban feltettem a kérdést: igaz és őszinte barátságok ezek? Barátok, akikre bármikor számíthatok?
Ne ragaszkodj a barátaidhoz megszokásból!
Mindig is sok barátom volt, mert alapvetően barátságos, jókedvű ember vagyok, aki szívesen fogadott be új embereket a szívébe. Egy idő után már-már terhessé is vált, hogy olyan sokan akarnak velem barátkozni, mondom ezt mindenféle nagyképűség, vagy mártírkodás nélkül. Ma már tudom, hogy ez azért történt így, mert valójában senkit nem engedtem magamhoz igazán közel. A felszínes, életvidám énemet, viszont mindenki imádta, hiszen ki ne szeretne egy jókedvű ember társaságában lenni?
Azonban mindig bennem volt a kérdés, hogy vajon az igazi énemet (tele szorongással, kétségekkel és félelemmel) is legalább ennyire szeretnék? Sokáig elhessegettem ezeket az érzéseket és inkább nem figyeltem a belső hangra. Addig a pontig, amíg nem történt az életemben egy mélypont, mely során odalett az örök jókedv.
Lelkileg nagyon megterhelő időszak várt rám és hatalmas csalódottsággal töltött el, mikor szembesültem azzal, hogy hány barátom volt igazán mellettem.
Jót is tartogatott ez a helyzet, mert közben rájöttem arra, hogy, akik viszont megmaradtak, ők tényleg az igazi, maszk nélküli énemet szeretik és nem csak egy felvett szerepet. Azóta nagyon megcsappant a barátságaim száma, de őszintén nem bánom.
Sőt, ma már nagyon óvatosan veszek fel bárkit a listámra, mert már nem a barátságok számában mérem a boldogságot. A legjobb barátaimat inkább már testvéreimnek mondanám. Velük olyan szoros és őszinte kapcsolat alakult ki, hogy tudjuk, bármikor számíthatunk egymásra.
Ami a legjobb barátomat illeti…
Talán a hosszú évek tapasztalata, vagy a kellő csalódás mondatja azt velem, hogy már nem akarok mindenkivel barátkozni. Nagyon könnyen tudok megválni olyan emberektől, akikkel már nem közös az utunk. Több olyan barátságból is kiléptem az elmúlt egy évben, ahol a másik fél igényelte volna a társaságomat, én mégis azt éreztem, hogy már nincs bennünk semmi közös.
Nagyon szívszorító érzés egy barátot ezzel szembesíteni, mégis feltettem magamnak a kérdést. Mikor lennék boldog? Ha folyamatosan időt, energiát szentelnék egy kapcsolatnak, ami már nem tesz boldoggá, vagy helyet csinálok egy új embernek, akivel jobban tudok kapcsolódni.
Egy barátság, akár egy rossz házasság, idővel kihűlhet és csupán megszokásból, vagy az évekre való tisztelettel, barátságot ápolni valakivel, teljesen értelmetlen.
Lehet, hogy fájdalmasabb közölni egy barátság végét, de sokkal őszintébb és felszabadítóbb. Tehát az elmúlt egy évben kigyomláltam a barátságaimat és még soha nem voltam ennyire boldog. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy megtanultam magamat szeretni a legjobban, magamat első helyre tenni és mindenféle önzőség nélkül, a saját boldogságomra koncentrálni. Szerintem, ha valaki jóban van önmagával, egyszerűen nincs szüksége fölösleges barátságokra, akiktől maximum egy nagyon felszínes szeretetet kaphat.
Ha te is hasonló cipőben jársz, kezdd el átgondolni, hogy hány őszinte barátságod van. Ne félj szelektálni, mert soha nem maradsz egyedül! Egyrészt, te mindig ott leszel saját magadnak és ennél nagyobb kapaszkodó nem is kell az élethez, másrészt legalább helyet csinálsz új, igaz barátságoknak. A félelem és a megszokáshoz való ragaszkodás pedig csak addig tart fogva, amíg rá nem jössz, hogy milyen értékes is vagy.