Húszas éveinkben mindenre van időnk: simán elmegyünk úgy bulizni, hogy másnap dolgozunk, mert kit érdekel, hogy csak két órát aludtunk? Aztán jönnek a harmincas, negyvenes évek, építjük a karriert, tartós párkapcsolatunk lesz, esetleg gyerekeink és rájövünk, hogy a barátságokat megtartani nagyon nehéz.
Nemrég egy parkon keresztül tartottam haza a munkából és láttam egy csapat huszonéves lányt, akik fagyival pózolva mosolyogtak egy közös szelfihez. Őket látva egy pillanatra elfogott az irigység és rájöttem, hogy nem fiatalságukra vágyom, hanem arra, hogy együtt vannak és jól érzik jól magukat. Aranyosan csacsogtak, és visszaemlékeztem, amikor 15-20 évvel ezelőtt én is ugyanígy trécseltem a barátnőimmel. Napi kapcsolatban voltunk, mindent tudtunk egymásról és az aktuális fiúkról. Voltak összeveszések, de mindig hamar kibékültünk és alig telt el nap, hogy valakivel ne találkoztam volna a csapatból.
30 felett közös program? Szép álom!
Ez harminc felett úgy néz ki, hogy keményen próbálkozunk, hogy kéthavonta egyszer összefussunk egy kávéra, és még ez is sokszor füstbe megy, mert beteg lett a gyerek, a nagyi kórházba került vagy nem tudunk elszakadni a munkahelyről. Előfordult, hogy „csajos hétvégét” akartunk szervezni, de ránéztem a naptáramra és a legközelebbi szabad hétvégém 6 hónap múlva volt. Amikor mégis találkozunk, akkor pedig három órába kell belesűríteni mindent, hogy kivel mi történt. Hogy vannak a gyerekek? Hogy áll a lakásfelújítás? Még mindig utálod a férjed? Anyós még mindig alakoskodik? Megpályáztad végül az előléptetést? Milyen az új főnököd? Olvass még a témában
Ezt hozza 2026. február 9. a numerológia szerint: az önkifejezés ma játékosan kreatív oldalát mutatja
„Sosem ismerte be, hogy ő hibázott.” Jelek, hogy valamelyik szülőd nárcisztikus
Te is rosszul emlékszel? Mi az a Mandela-effektus, és hogyan működik?
Ezeket a szokásokat vezettem be és 1 év alatt elértem a célsúlyomat
A találkozókat nemcsak a munka és a család miatt nehéz összehozni, hanem mert messzebb is élünk egymástól. Az egyik legjobb barátnőm vidékre ment férjhez, egy másik külföldön dolgozik, velük jobb híján csak az üzengetés marad, vagy néhanapján egy videochat.
Velük – jó esetben – évente csak egyszer-kétszer beszélek vagy találkozom, mégis közeli barátnak tartom őket, mert mindig ott vesszük fel a fonalat, ahol abbahagytuk, illetve tudom, hogyha kell, számíthatok rájuk.
És olyan barátságok is vannak, amik nem állták ki az idő próbáját. Volt, hogy észrevettem, csak én kezdeményezek beszélgetést vagy találkozót, az illető soha. Ezeket az embereket el kell engedni és ezzel nincs semmi baj. Nincs sértődés, amiért az, ami egykor összetartott minket, már nem teszi, van ilyen.
Én könnyen barátkozom és mindig sok haverom volt, általános iskolából, gimiből, egyetemről és szinte minden munkahelyről maradt velem valaki. A férjem társaságában is kötöttem barátságokat, aztán anya lettem és jöttek az anyuka-barátnők a bölcsiből és parkból. Azt hittem, ezek a kapcsolatok örökre megmaradnak, de sajnos nem ez a realitás, egyszerűen nincs idő minden kapcsolatot életben tartani.
