Véleménycikk: Schuszter Borka
Az utóbbi időben egyre többször találkozom azzal a kezdeményezéssel, amely az Egyesült Államokban „Out of Office for Care” néven kezdett terjedni. A lényege egyszerű, mégis meglepően radikális: a dolgozók – főként nők – nyíltan jelzik a munkahelyük és a velük dolgozók felé, ha gondozási feladataik vannak.
A távollétük idejére beállított automatikus e-mailekben a megszokott finomkodó válaszok helyett olyan mondatok szerepelnek, mint hogy „nem vagyok elérhető, mert gyereket szültem, de az ellátási rendszer miatt valószínűleg hamarabb vissza fogok térni, mint hogy készen lennék rá”, vagy hogy „nem olvasom az e-mailjeimet, mert a kórházban vagyok az édesanyámmal, de hétvégén válaszolni fogok, mert nem tehetem meg, hogy hetekre kiessek a munkámból.”
A mozgalom célja, hogy láthatóvá tegye azt a sokszor rejtett munkát, amely a gyerekneveléssel, idősgondozással vagy egyszerűen a családi élet szervezésével jár. Olvass még a témában
Elsőre talán azt gondolnánk, hogy ez egy tipikusan amerikai probléma. Ott, ahol sok esetben még a fizetett szülési szabadság sem alapértelmezett, valóban egészen más súlya van annak, ha valaki kiesik a munkából. Magyarországról nézve könnyű azt mondani: nálunk legalább ez rendben van. És valóban, a rendszer alapvetően biztosítja, hogy a szülők – főként az anyák – otthon maradhassanak a gyermekük születése után.
Csakhogy a történet itt nem ér véget. Sőt, talán itt kezdődik igazán.
Amikor visszatérünk a munkába, hirtelen egy másik, kevésbé látható kihívással találjuk szembe magunkat. A gyerek betegségei, az óvodai beszoktatás, a logisztika, az állandó szervezés – ezek mind olyan feladatok, amelyek jellemzően az anyákra hárulnak. A táppénz, az időpontok egyeztetése, a „ki megy érte ma” kérdés nem egyenlően oszlik meg, még akkor sem, ha papíron egyenrangú a felelősség.
És miközben mindezt próbáljuk menedzselni, van egy másik, talán még nyomasztóbb feladatunk: bizonyítani. Bizonyítani, hogy ugyanúgy terhelhetők vagyunk. Hogy nem jelentünk kockázatot. Hogy lehet ránk számítani. Mert ha nem, akkor nagyon gyorsan kikerülhetünk a fontos projektekből, lecsúszhatunk lehetőségekről, észrevétlenül háttérbe szorulhatunk.
Ezért aztán sokan inkább nem mondunk semmit. Megoldjuk. Variálunk. Logisztikázunk. Kicsit korábban kelünk, kicsit később fekszünk. Csendben egyensúlyozunk két – vagy inkább három – műszak között. És közben igyekszünk úgy tenni, mintha ez nem lenne különösebben megterhelő.
Nemrég volt egy megbeszélésem egy potenciális munkával kapcsolatban. Egy ponton a határidőkről és a személyes jelenlétet igénylő egyeztetésekről kezdtünk beszélni. Mindenki nagyon rugalmas volt – legalábbis papíron. „Majd alakítjuk”, „megbeszéljük”, „ahogy kijön”. És miközben ezt hallgattam, éreztem, ahogy bennem egyre nő a feszültség.
Mert pontosan tudtam, mit jelent ez a gyakorlatban.
Végül kimondtam: nekem ez így nem fog menni. Nekem gyerekem van. Oda kell érnem érte. Az ő igényei nem „rugalmasan alakulnak”. Ha nem tudom előre a heti időbeosztásomat, azt csak hatalmas mentális teherrel és folyamatos stressz mellett tudom megoldani. És ezt nem akarom.
A csapat végül megígérte, hogy előre egyeztetett időpontokkal dolgozunk majd, nem lesznek last minute változtatások. Hogy ez valóban így lesz-e, azt még nem tudom. De azt igen, hogy ez a mondat – hogy „nekem ez így nem fog menni” – valami fontosat elindított bennem.
Talán pontosan erre lenne szükség itthon is. Nem feltétlenül egy mozgalomra, hanem arra a fajta őszinteségre, amit az „Out of Office for Care” képvisel.
Hogy kimondjuk: a gondoskodás munka. Idő, energia, szervezés. És nem valami, amit a háttérben, láthatatlanul kell megoldanunk.
Mert amíg ezt nem mondjuk ki, addig minden marad a régiben. Mi pedig tovább cipeljük azt a terhet, amit valójában nem egyedül kellene vinnünk.
És talán ideje lenne elkezdeni elvárni is, hogy ezt mások se kezeljék félvállról. Elvégre ez egy családbarát ország – legalábbis szeretjük ezt mondani. Ideje lenne megtölteni tartalommal is.
