Ahogyan azt kezeli, ha ő hibázik
Idén szeptemberben megkezdtük az iskolát. Túl vagyunk az első leckeírásokon, és eddig a lányom hihetetlen lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba. Nem kell noszogatnom, magától ül le a feladatokhoz, majd büszkén hozza megmutatni, amit elkészített. Nem tudom, hogy ez meddig marad így, de egyelőre örülök neki.
Nemrég azonban az egyik feladatnál hibázott. Amikor szóltam neki, láttam az arcán a csalódottságot, és rögtön magamra ismertem benne: arra a görcsre, ami bennem is ott van, ha valamit elrontok.
Már készültem, hogy hosszabban beszélgetünk erről, de ő csak megvonta a vállát, elővette a radírját, és így szólt: „A hibázás a gyakorlás része!”
Olvass még a témában
Ott, abban a pillanatban büszkébb nem is lehettem volna. Hiszen én magam sokszor küzdök azzal, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy-egy hibának. De úgy tűnik, neki sikerült egy más fajta attitűdöt átadnom: számára a hibázás nem a kudarc jele, hanem az út része. Nagyon remélem, hogy egész életére megőrzi ezt a szemléletet.
