A kisfiú
Nagymamám 90 évesen hunyt el, előtte már húsz éve vak volt egy betegség miatt. A halálos ágyán azt mondta: „Holnap elmegyek a vörös hajú lánnyal. Te is látod a kisfiút?” Mondtam neki, hogy nem, mire ő: „Azt mondják, majd vigyáznom kell rá.” Éjjel meghalt és másnap a szám tátva maradt, mikor egy vörös hajú ápolónő jött, hogy kitolja, miután utoljára elbúcsúztunk tőle. A kisfiú? Meggyőződésem, hogy a fiam volt, aki kétévesen meghalt. Nagymamám sosem látta, nem is tudott róla, mert már akkor nagyon betegen kórházban volt.
„Akkor jó”
Egy idős férfi betegem kifejtette nekem, hogy az lenne a legjobb, ha szerdán halna meg, mert akkor csütörtök-pénteken a család elintézné a formalitásokat és szombaton lehetne a búcsúztatója, így pedig több ember el tudna jönni. Csak mosolyogtam ezen, de ahogy rosszabbodott az állapota, egyre gyakrabban kérdezgette, milyen nap van. Mikor egyszer azt mondtam, szerda, megszorította a kezem, becsukta a szemét és azt mormolta: „Akkor jó.” Egy óra múlva halott volt.
Olvass még a témában
Ma meghalok
Az Alzheimer osztályon dolgoztam, amikor „Nagyi” – mindenki így hívta – egy 90 éves idős hölgy odagurult hozzám a kerekesszékével és kedélyesen ezt mondta: „Aranyom, adja ide a telefonját, felhívnám a fiam, mert ma meghalok.” Mondtam neki, hogy nem fog ma meghalni – nem volt rossz állapotban, aktív volt – de odaadtam neki a telefonom, pedig nem szokásom. Vacsora előtt nem találtuk, mint kiderült, egy üres szobában lefeküdt és elaludt, örökre. Örültem, hogy odaadtam neki aznap reggel a telefonom, különben sosem bocsátottam volna meg magamnak.
A cikk folytatódik, lapozz!