Rendkívül szerencsésnek mondhatja magát az a nő, asszony, kinek az anyós-meny (v)iszony keserű fullánkja nem mérgezte-feketítette be páros élete mindennapjait. Főként a házaslét legelején. Ki e tüskékkel és rozsdás szögekkel körbebélelt próbaidőszakot méltósággal képes kiállni, végigküzdeni, minden kalap és fő emeltessék meg előtte. Méltó ő a tiszteletre. Mivel jómagam is fiúk édesanyja – így potenciális, majdani anyósjelölt – vagyok, elkerülhetetlennek tartottam időben megvizsgálni ezt a különös, disszonáns nő-nő relációt. Abban reménykedve, hogy talán a szembenézés gesztusa felfed előttem néhány alapvető részletet, melyek hatására tán nem válok magam is menyélet-keserítő, kapcsolatmarcangoló fúriává.
Mindig kettőn áll a vásár… Valóban?
Természetesen nem általánosíthatunk, hiszen akadnak – jószerével – kivételesen jó anyós-meny kapcsolatok is, melyek esetében a légkört nem marta, rombolta elviselhetetlenné ezen ősi méreg. Szoktuk rebesgetni, hogy két emberen áll a vásár, és bár ódzkodom az örökigazságok ingoványos talajra helyezésétől lehetnek speciális esetek, amikor megdőlni látszanak a megdönthetetlennek ítélt álláspontok.
A közösségi lét hajnalán valószínűleg erőteljesebbek lehettek a hatalmi pozíció-érvényesítések. Meglehet: a hagyományos, sokáig (tán egy életen át) vagyonközösségben élő nagycsaládi állapotok is ezeknek a dominancia-jelenségeknek őrizték sokáig a nyomait a mi kultúránkban is. A régi családi jogszokások között korán kirajzolódtak a hatalmi pozíciók, presztízshelyek, nagyrészt gazdasági és anyagi okokból kifolyólag.
Hogyan nevezzelek?
Eleve az, hogy a férj anyját az újdonsült asszony (kinek immár „bekötötték a fejét”, mivel már nem volt hajadon, lévén, hogy megváltozott a társadalmi helyzete) hogyan és miként szólíthatta meg: normákhoz volt kötve. Mivel a korábban apja gondnoksága alá tartozó (hajadon) lány, asszonysorba lépése által immár a férj családjához tartozott, így a férj anyja különleges szerephez jutott ebben az új életben. Az új asszonynak a szülőanyjától megkülönböztetett, tiszteletadó „anyámasszony” megnevezéssel kellett illetnie eztán az anyósát. Az asszony megnevezés ebben a viszonylatban rangjelzés is, hiszen a ház ura, gazdája – amennyiben a friss házasok a férfi szüleivel közös háztartásban éltek – után a ház gazdasszonya következett (hierarchia).
Hallhattuk, hogy egyes területeken az „anyuka”, avagy „édesanyám” néven is szólítják a menyek anyósukat, ám ez korábban nem volt ennyire evidens. Azaz, a menynek a kezdeti fázisokban nem szabadott azonnali kiváltságként „édesanyámnak” neveznie az anyósát.
Ezért a megszólításért ugyanis meg kellett dolgoznia, ki kellett érdemelnie mindezt. Hogy mivel? Természetesen az utódszüléssel. Amikor megszületett az első gyermek, attól kezdve már a meny szintet lépett, így „édesanyámnak” nevezhette férje szülőanyját. Mindaddig legfeljebb a „kedvesanyám” titulus állhatta meg a helyét a megszólítások sorában.
A menytől engedelmességet, alázatot elváró anyós, az archaikus család gazdasszonya egyúttal „parancsolója” és „irányítója” is volt a menyeinek.
Nem volt szokatlan az sem, hogy az anyósstátusz tovább fokozódott a szülések során, ahol az anyós végig a meny közelében (állítólag a fejénél) állt, majd a gyermeket is ő vette a kezébe. Tovább determinálva ezzel a pozícióját. Az ő kezében volt a család irányításának „gyeplője”. Figyelembe véve a történelmi nagycsalád jogállapotát, és az ebben kialakult anyós-meny relációkat, talán el tudjuk képzelni, hogy mennyi kimondatlan (tűrve, nyelve és elviselve heverő) fájdalom és sérelem lapulhatott a menyekben. Hogy milyen „büntetés” járhatott annak a menynek, aki esetleg ideig-óráig hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy neki tulajdonképpen hol is van/lenne a „helye” a családi ranglétrán.
Meny vagy menyecske?
A meny mint kor- és állapotjelző kifejezés gyakran társult a menyecske megnevezéssel is. És nem, nem csupán a „fiatalasszony” jelölésére használták, hanem évekig, esetenként az első gyermek megszületéséig. A hagyományos kultúra jelenségeit tárgyaló lexikonban a menyecskéről a következőket olvashatjuk: „Férjeik családjában szinte semmi joguk nem volt, »a menyecskéknek még a seprű is parancsolt«. A családi vagyonból sem ők, sem kisebb gyermekeik az ennivalón kívül nem részesültek.”
Mi több a menyecsketársak, avagy „menysorstársak” között is létezett rangsor, mely még komplexebbé formálta a nők egymás iránti viszonyait. A menyrang élén az elsőszülött fiú felesége állt. Ő volt az „első menyecske”, ki mint a gazdasszony fő segítsége, bizalmasa a „felelősségteljesebb” munkákat végezhette. Az utána következő menyek, a maguk alsóbb rangú „kismenyecske” titulusukkal a mezei munkákat, mosogatást, vízhordást, „vacsoránál a fáklya tartását” végezhették.
A gazdasszony a nagycsalád nőtársai, cselédei és gyermekei fölött szinte teljhatalmat gyakorolt. A menyeket jogában állt akár testileg is bántalmazni, a család – benne főként az asszonyok – élete jobbára az ő természetétől, pillanatnyi kedvétől, szeszélyeitől vált függővé. Az anyós, a gazdasszony kezelte a család vagyonát, őt illette a piacozásból származó bevétel. A gyűjtések szerint a „polgárosultabb egykés vidékeken hatalma megnőtt, nemegyszer nagyobb lett a férfiakénál, hangja is a gazda fölé emelkedett.”
Az egymáskerülés és névkimondás-tilalom szokása
Antropológiai érdekességként azt is megjegyezhetjük, hogy több kultúrában elvárt volt a jegyesek és házasok rokonkerülési szokása. Ez az egymást kerülő tradíció leginkább az anyós-vő, após-meny, ám nem ritkán az anyós-meny kapcsolatokra is vonatkozott.
Észak-Amerika indián törzseinél, Ausztráliában, Mongóliában (a kalmuk, kirgizek) is elterjedt volt mindez. Ausztráliában, ha a meny például észrevette, hogy az apósa közeledik feléje, kétféleképpen nyilvánulhatott meg: 1. elrejtőzött, vagy 2. a földre vetette magát, és mindaddig ott lapult, amíg az apósa el nem sétált mellette. Az egymáskerülés szokása gyakran az egymás neve kimondásának tilalmával tetőzött. A dakota-indiánok, és az ausztráliai törzsek menyei, anyósai, vői és apósai nem ejthették ki egymás nevét.
Ha adok, viszonzást is remélhetek?
Abban talán egyetérthetünk, hogy a kölcsönösség, az együttműködési igény, a tiszteletmegadás fontos velejárói lehetnek a kedvezően alakuló anyós-meny viszonynak. A folyamatosan adok (tiszteletet, segítséget, figyelmet, időt stb.), ám cserébe soha viszonzást nem kapok felállás egyoldalúsága egyértelműen elgörbíti a kapcsolat pozitív irányba való elmozdulásának ívét. Korunkban már nem annyira kötöttek az úgynevezett affiniális rokonságok, – azaz a házasság révén létrejövő, nem-vérrokon kapcsolatok – mint voltak régebben.
Régen ugyanis a gazdasági-anyagi szükségszerűség miatt: a családok ideiglenes vagy végleges közös háztartásban való együttélésre kényszerültek.
Gyakran a férj vagy feleség szüleit el kellett tartani, betegség esetén gondozni, ápolni, ami tovább nehezítette a kapcsolatokat. Ugyancsak gátló tényezőnek bizonyultak a meny és anyós egymástól eltérő ízlése, véleménye, felfogása is. A két konyhafőnök nem fér meg a konyhában rémképe valóságos méregnek bizonyult az interakciók során. Gyakran az anyós részéről a meny iránti féltékenység – hiszen már nem ő töltötte be fia életében a legfőbb szerepet – is hatással volt a kedvezőtlen viszony kialakulására. A meny szemszögéből pedig az, hogy nem tűrte a konkurenciát.
Anyós-meny kapcsolatot harmonizáló szakemberek?
Manapság az anyós-meny viszony harmonizálásában már specialisták is szerepet vállalnak. Amerikában például a Finding Joy In Motherhood oldalt vezető coach, Janet Quinlan specializálta magát e különös nő-nő/asszony-asszony közötti együttműködés kiegyensúlyozására. Quinlan anyósok számára kínált tanácsai, többek között, a következők:
- az anyós törekedjen arra, hogy menyét ne csupán a „fiam felesége”címen könyvelje el
- adjon számára megfelelő teret (óvatosan bánjon a tanácsadásokkal, legyen figyelmes, türelmes stb.)
- bátorítsa és dicsérje menyét őszintén
- kezelje úgy, mint a saját lányát, ám soha ne akarjon az édesanyja helyébe lépni
- vegye figyelembe, hogy mindketten más családi környezetben szocializálódtak, eltérő szokásokkal, viselkedési mintákkal, neveltetéssel stb. rendelkeznek
- ha a fia boldog a feleségével, annak szívből örüljön
- ne rója fel neki az esetlegesen elkövetett hibákat
- tisztelje benne unokái édesanyját, fia választottját
- próbálja megérteni az álláspontját, nézeteit.
További kutatások (például: Repository) a meny szemszögéből vizsgálódtak. A kutatás során olyan nőket kérdeztek, akik legkevesebb egy öt-tíz éve tartó (első) házasságban éltek, és legalább egy gyermekkel rendelkeztek. Ezen menyek többsége pozitívnak minősítette az anyósával való kapcsolatát. Mi több, az anyós mint (jó) nagymama „státusza”,véleményük szerint, tovább erősítette a kettejük kapcsolati elégedettségét is. Az evolúciópszichológia egyes képviselői pedig megfigyelték, hogy az anyós-meny viszony pozitív irányba történő elmozdulására nagy hatással van az anyós változókora (menopauza) is. Meglátásuk szerint mindennek az evolúciós okai abban nyilvánulnak meg, hogy ekkor már csökken a verseny, versengés a nőtársak között.