Kulcsa van a lakásunkhoz, és mindig „csak benéz”…
Amikor beköltöztünk a közös lakásunkba, a feleségem ragaszkodott hozzá, hogy az anyja is kapjon egy kulcsot. „Csak vészhelyzetre, ha elutazunk, vagy locsolni kell a virágokat.” Elfogadtam, mert nem akartam rögtön vitával kezdeni az új otthonunkban. De hamar kiderült: anyósom szerint a „vészhelyzet” fogalma elég tág.
Az első pár alkalommal csak beugrott „egy pillanatra”, hozott egy tál levest, elvitte a vasalnivalókat. Nem szólt előre. Egyszer sem. A feleségem ezt mindig azzal intézte el: „De hát jó szándékkal jött.” Én meg magamban kérdeztem: jó szándék-e az, ha valaki váratlanul ott áll az előszobában, amikor épp törölközőben jövök ki a zuhany alól?
Aztán egy este eljutottunk oda, hogy végre nyugi volt, együtt voltunk, jól alakultak a dolgok – romantikus hangulat, egymásra figyelés, az a ritka alkalom, amikor tényleg kettesben voltunk testileg-lelkileg. És persze ekkor pattant a zárban a kulcs. Ajtó kinyílik, anyós belép, kezében egy zacskó szilvával, és csak annyit mond: Olvass még a témában
„Gondoltam, hozok nektek egy kis szőlőt, mert múltkor említetted, hogy kívánjátok.”
Ott álltunk, félöltözetben, pirulva, lefagyva. Ő pedig még meg is sértődött, hogy miért vagyunk „ilyen zavartak”, hiszen „csak jót akart”.
A feleségem pedig nem meri megkérni, hogy adja vissza a kulcsot – nem akarja megbántani.
