Vonó
Ha sírtam, hogy a barátaimmal szeretnék játszani vagy a téren focizni, akkor anyám azzal fárasztott, hogy milyen iszonyú hálátlan vagyok. „Mennyi kisfiú tenné össze a kezét, ha hegedülni járhatna, te pedig nem akarsz menni?! Apáddal keményen dolgozunk, hogy járhass és te inkább fociznál?!” Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyire káros volt ez és milyen bűntudatot ébresztett bennem. 30 éves koromig volt a fejemben, hogy önmagam értékét csak és kizárólag sikerben voltam képes mérni. Én megmondtam a gyerekeimnek, hogy azt csinálnak, amit akarnak, addig, ameddig élvezik. Nincs semmi (ésszerűtlen) elvárásom feléjük.
Mozgás
Anyám atletizált és ígéretes is volt, de lesérült és fel kellett adnia az élsportot. Én sosem voltam sportos alkat, már kiskoromban rajzolni és festeni akartam, nem érdekelt más. Ennek ellenére állandóan edzésekre kellett járnom. Utáltam minden percét, az edzőtáborokban minden nap sírtam, de anya azzal nyugtatott, hogy majd elfelejtem a szenvedést, ha ott lóg a nyakamban az aranyérem! Pár kerületi versenyt megnyertem és nem éreztem semmit, amikor a nyakamba akasztották az érmeket. Ezt elmondtam neki is, ő pedig megsértődött. A 17. születésnapomon közöltem vele, hogy soha többet nem megyek le a pályára, az sem érdekel, ha kitagad.
Fotók: istockphoto.com
Fotók: istockphoto.com
