A kishúgom egyszer keservesen sírt és anyához szaladt, aki nyugtatgatta, hogy semmi gond, itt vagyunk, nincs semmi baj, itt van anya. Mire a húgom kis kezével az egyik folyosóra mutatott és szipogva azt mondta: „Ők is.”
Mikor a fiam négyéves volt, azt mondta, hogy mikor meghalunk, a „fényes belsőnk” (a lélek?) felmegy a csillagokhoz és vár, amíg visszajöhet, hogy „új dolgokat tanulhasson más emberekkel”. Azt mondta, ő választott ki engem, hogy az anyukája legyek.
Mikor a nagyapám meghalt, az akkor hároméves unokahúgom még sokáig állította, hogy látja a papát és beszél vele esténként, persze gyermeki fantáziának véltük. Egyik este nagyfater bőrkabátjában mentem kocsmázni és valaki leöntött sörrel. Hetekkel később mentem bátyámékhoz, ahol unokahúgom azzal fogadott, hogy a papa szeretné, ha megtisztítanám a kabátot a sörtől. Senkinek nem mondtam, hogy valaki leöntötte.
