Szerencsére mi még a hatalmas turistadömping előtt utaztunk a Nápolytól délre, a Salernói-öböl északi részén húzódó partszakaszra. Nápolyig repülővel mentünk, a repülőtéren várt bennünket a még itthon kibérelt autó. Szeretjük a függetlenséget, kötetlenséget, és autóval a szálláshelyről mindennap oda mehetünk, ahova akarunk, és azt csinálunk, amihez kedvünk támad. Nem vagyunk hívei az „egész nap a parton tunyulunk”-nyaralásnak, mindig szívesen barangoljuk be a környéket. Persze ez nem azt jelenti, hogy megállás nélkül rójuk a kilométereket, és naponta megnézünk legalább egy tucat műemléket. Hanem hogy egyik nap pihenünk, és tényleg csak a hasunkat süttetjük, ám a másik nap felkerekedünk.
Rohanás helyett dolce vita
Ha strandolós napot tervezünk, akkor is szeretünk minél több helyen megmártózni a tengerben. Kétségtelen azonban, hogy mindig lesz egy favorit, ahova többször visszatérünk. Így volt ez Maorival is, amelynek a hosszan elnyúló partján legalább háromszor jártunk (a vele egybeépült Minori is nagyon bájos, de sokkal rövidebb a partszakasza). Körülöttünk hatalmas hegyek, tengerbe nyúló sziklák, a távolban vitorlások és csónakok, a homokos parton színes napernyők kavalkádja. Igazi dolce vita! Éttermek és bárok sora a strand mentén, mindenhol isteni olasz finomságok: spagetti, pizza, lasagne, prosciutto (sonka), bazsalikom, paradicsom, tiramisu, profiterol, a közeli Szicíliáról behozott ricottás cannolli (túróval töltött édesség). No meg az elmaradhatatlan Limoncello, a vidék jellegzetes citromlikőrszerű itala. Elsősorban étkezés után fogyasztják, és a legtöbb helyen saját készítésűt ihatunk. A kedvenc kis bárunk Francesco kis büféje lett a parton, ahol Francesco, a felesége és a fia dolgozott. A legtöbb ételt saját maguk készítették, akárcsak a citromlikőrt. Nagyon kedvesek voltak, sosem idegeskedtek, akármennyien is ültek az asztaloknál, türelemmel vették fel a rendeléseket és gyártották a fogásokat. Ez a nyugalom, jókedv, „ráérünk”-mentalitás egyébként az egész vidékre jellemző, az emberek mosolyognak, kedvesek, nem rohannak. Még az utakon sincs ideges tolakodás és tülkölés; bár nagy a forgalom, valahogy mindig mindenki megtalálja, hogyan keveredjen ki a kisebb-nagyobb dugókból. Egy balesetet sem láttunk, pedig a robogósok igencsak vakmerően lavíroztak az autók között – bár lehet, hogy ezt csak mi gondoltuk így, és az olaszoknak ez teljesen normális.
Parkolni szintén nem egyszerű, hiszen valamennyi part menti kis településnek szinte csak egy nagyobb útja van, amelynek egyik oldalán a tenger (lent a mélyben), a másikon pedig a meredek sziklafal. Ha szerencsénk van, találunk az út mellett helyet (3-5 euróért óránként), vagy a városkán kívül tudjuk letenni a kocsit (ez viszont ingyen van). Így jártunk mi is egy vasárnap, mivel ekkor a helyiek is kijöttek a partra: a strandtól 4,5 kilométerre tudtunk parkolni! Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
