Anya
Felnőttként jöttem rá, hogy anyám a kommunális nárcisztikus tankönyvi példája volt. Ez a típus az, amely támogat, megért másokat, mindenkivel együttérez és (látszólag) rendkívül nagylelkű és jótékony, de mindezt csak magáért teszi, hogy mindenki elismerje az ő jóságát.
Anya mindig mindenkinek segített, az iskolámban földre szállt angyalnak tartották, de én ismertem az igazi arcát. Egyedül én és apám tudtuk, hogy nem jóindulatból segít és nem érez empátiát. Ruhákat gyűjtött a szegény gyerekeknek, kedvesen szétosztotta őket, majd otthon háborgott, hogy milyen hálátlanok. Pedig ők kedvesen megköszönték, de ő folyamatos, állandó hálafolyamot várt el.
Bevállalta, hogy süteményt süt az akadályversenyre, majd este tombolt, hogy nem ment oda hozzá mindenki megdicsérni, hogy milyen finom, „csak felzabálta a sok barom!” Anyámnak sosem volt elég semmi, tőlem sem, pedig megtanultam, hogy folyamatosan hálálkodjak neki. Hétévesen már tudtam, hogy minden este meg kell köszönnöm neki, hogy milyen jó anyukám, különben a következő reggel kiállhatatlanul undok lesz velem. És ennek ellenére mindig azt hangoztatta, hogy hálátlan gyerek vagyok. Olvass még a témában
Anyám „öröksége”, hogy a mai napig minden apróságot tízszer köszönök meg mindenkinek, erről próbál meg most leszoktatni a férjem.
