Bár a paradicsomos-mozzarellás változat csak a 18-19. századi Nápolyban született meg, a mai pizza egyik történeti előzményének tekinthető laposkenyerek már az ókori Rómában is léteztek.
A rómaiak kemencében sült, ízesített laposkenyereket fogyasztottak, amelyeket a város utcáin, a thermopoliumokban kínáltak a járókelőknek. Ezek a kenyerek egyszerre szolgáltak ételként és „tányérként” a különböző feltéteknek.
A laposkenyerek egyszerűsége ellenére rendkívül sokrétűek voltak: a mindennapi életben gyakran kiegészítették gyümölcsökkel, olívabogyóval, fűszerekkel, sajtokkal vagy akár ókori halmártással (garum). A gazdagabb rétegek étkezéseiben ezek a kenyerek akár desszertként is megjelentek, így a laposkenyér már akkor is a kísérletezés eszköze lehetett a konyhában. Olvass még a témában
Alapanyagok és technika
Az ókori római laposkenyér tésztája lisztből, vízből, sóból, olívaolajból és kovászból készült. A gabonák között gyakori volt a tönköly, a durum és az alakor, amelyek más textúrát és ízt adtak, mint a mai fehér lisztek. A kenyér sütése nyílt láng mellett, kemencében történt, ami technikailag meglepően hasonlít a mai nápolyi pizzához.
A feltétek és ízesítők változatossága már az ókorban is lenyűgöző volt. A garum például szinte univerzális ízesítőként jelent meg, sőt, édes és sós kombinációkban is használták. Gyümölcsök, magvak, fűszerek és különféle sajtok tették gazdaggá a lapos kenyereket, így a pizza elődje már akkor is a kreativitás és ízkombinációk tárháza volt.
