Nem elhatárolódás, hanem önazonosság
Sokáig nehezen tudtam megfogalmazni, miért érzem ezt ennyire erősen. Nem a férjem családjával van bajom, sőt! Őszintén, szívből szeretem az anyósomat, apósomat, tisztelem őket, és tényleg második szüleimként tekintek rájuk. Lassan két évtizede az életem szerves részei, és annyi hálával tudok rájuk gondolni, amennyit csak el lehet képzelni.
Szóval nem a vezetéknévvel vagy annak eredetével van gondom. Egyszerűen csak azt érzem, hogy ez az irány nem az én történetem. Szép, tiszteletre méltó, a részem, de mégsem az egészem. Mintha a saját nevem tartalmazna valamit abból, aki mindig is voltam és nem szeretném, ha ez elhalványulna egy másik név mögött.
Amikor megszületett a lányunk, aki az apja vezetéknevét kapta, sokat gondolkodtam ezen. Felmerült bennem, hogy így én vagyok az, aki családi szinten kilóg a sorból, de aztán rájöttem: ez nem zavar igazán. A lányunkhoz tökéletesen illik a neve, harmonizál vele, természetes, ritmusos és frappáns.
Olvass még a témában
Az is eszembe jutott, hogy talán azért ragaszkodom a nevemhez, mert ezen írok tizenéves korom óta, és a könyvem is ezen a néven jelent meg. Ez biztosan számít, de úgy éreztem, még mindig van valami, ami hiányzik az önelemzésemből.
