Csak halkan megjegyzem…
Az egyik fiatal kolléganőmnek nem élnek a szülei, az apja kiskorában halt meg balesetben, az anyukája 18 éves korában rákban. Az anyai nagyszüleinél lakott ezek után és az apja szüleivel is szoros kapcsolatot ápol. Sosem szenvedett hiányt semmiben: lakást, kocsit kapott tőlük, mert mindkét család jómódú. A nagyik és nagypapák a mai napig mindenben segítik, egyetlen unokaként ő a szemük fénye.
Árvának lenni szörnyű dolog, de ő ezt a személyiségévé tette. „Én árva vagyok.” – mondta el nekem is megismerkedésünkkor – ahogy elújságolja minden új kollégának – és minimum havonta emlegeti azóta is. Úgy viseli árvaságát, mint valami kitüntetést, imádja az esetlen áldozatot játszani. Ebből haszna is van, hiszen kedvezményeket kap, előléptetéskor rá gondolnak először és a legkevesebb munkát is neki kell elvégeznie, hiszen sajnálni kell, mert ő árva. Közben itt vagyok én, aki az alkoholista apját nem látta hétéves kora óta és a gyógyszerfüggő anyja kidobta a házból 17 évesen, mert beköltöztette az aktuális pasiját. Én árvább vagyok, mint a kolléganőm valaha volt, ráadásul időskorukban – a törvény szerint – még gondoskodnom is kell erről a két emberről, akik semmit nem tettek értem azon kívül, hogy a világra hoztak.
