Egy apró, de fájdalmas felismerés
Egyszer egy teljesen hétköznapi helyzetben jöttem rá erre. Egy baráti találkozón voltam, amit hónapok óta halogattam, mert „nem volt hozzá kedvem” és „túl sok dolgom volt”. Végül elmentem és az egyik legjobb estém lett abban az évben. Semmi extra nem történt. Csak nevettem, jelen voltam, és nem gondolkodtam azon, hogy mit kellene még elérnem.
Hazafelé jött az a kellemetlen gondolat: mi van, ha ezekből a pillanatokból hagyok ki folyamatosan, mert mindig várok valamire? A „majd ha…” mögött gyakran az a hit húzódik, hogy előbb „készen” kell lennünk. Jobbnak, sikeresebbnek, magabiztosabbnak. De az igazság az, hogy ez az állapot nem igazán létezik. Mindig lesz valami, amin még lehetne javítani. És közben pont az történik, amitől féltél, elszalasztod az életet addig, amíg „felkészülsz rá”.
