A közösségi hálóink szélesebbek lettek, de sekélyebbek
Sok emberrel tartunk laza kapcsolatot, de kevéssel igazán mélyet és ez nem feltétlenül a mi hibánk. Az élet gyorsabb lett, a költözések gyakoribbak, a munkahelyváltások természetesebbek, a közösségek lazábbak. A mély kapcsolatok viszont időt igényelnek. Közös élményeket, ismétlődést, csendeket, konfliktusokat és kibéküléseket. Ezeket nem lehet gyorsított üzemmódban felépíteni.
Amikor a kapcsolatok inkább szélesek, mint mélyek, könnyen előfordul, hogy egy vasárnap délután, amikor végre lenne időd beszélgetni, mégis üresnek érzed a teret. Nem azért, mert senki sem szeret, és nem azért, mert értéktelen lennél, hanem mert a valódi közelség nem a kapcsolatok számán múlik.
És talán az egyik legnehezebb része ennek az egésznek az, hogy ezt a fajta magányt szégyelljük. Hiszen „mi okunk van panaszra”? Van munkánk, vannak ismerőseink, működik az életünk. Mégis hiányzik valami, amit nehéz pontosan megfogalmazni. Olvass még a témában
„A férjem szerint fontosabb nekem a mosogatás, mint ő. Mi van??” – A nők irdatlan sok láthatatlan munkát végeznek
5 természetes koleszterinszint-csökkentő módszer – rengeteg bajtól óvhatnak meg
7 őrületes dolog, ami akkor történik, ha nem iszol eleget
December 16. Ezen a héten ők ünnepelnek: íme, a hét legszebb nevei és meglepő jelentéseik
Fontos kimondani: ez sokunkkal megesik. Gyakrabban, mint gondolnánk.
Az, hogy néha úgy érzed, nincs kit felhívni, nem a személyes kudarcod bizonyítéka. Inkább annak a jele, hogy valódi, mély kapcsolódásra vágysz. Arra, hogy valaki ne csak lássa, mi történik veled, hanem értse is. Lehet, hogy néha nekünk kell megtenni az első lépést, még akkor is, ha kicsit kényelmetlen. Felhívni valakit indok nélkül. Írni egy üzenetet, ami nem praktikus, csak őszinte. Kimondani:
„Most jól jönne egy beszélgetés.”
És lehet, hogy ezzel nemcsak magunknak segítünk, hanem a másiknak is, aki talán ugyanúgy várta, hogy végre valaki kezdeményezzen. A magány új formája alattomos, mert nem látványos. Nem jár üres lakással vagy néma telefonnal. Tele van nevekkel és értesítésekkel. De épp ezért van benne valami közös is. Ha ennyien érezzük, akkor nem egyéni hibáról van szó, hanem egy korszak mellékhatásáról.
És talán az első megkönnyebbülés ott kezdődik, amikor rájössz, az érzés, hogy néha nincs kit felhívni, nem csak benned történik. Valahol, egy másik kanapén, valaki pontosan ugyanígy nézi a telefonját, és ugyanezen gondolkodik.
