Van az a különös pillanat, amikor este a kanapén ülve végiggörgeted a telefonod névjegyzékét. Nevek, profilképek, régi beszélgetések, félig elhalt csoportos chatek. Papíron, vagyis kijelzőn, tele vagy emberekkel. Mégis, amikor igazán szeretnél valakivel beszélni, amikor nem csak üzenetet váltani, hanem tényleg kapcsolódni, hirtelen megáll az ujjad a kijelző felett. Mert rájössz, hogy igazából nincs kit felhívni.
Nem azért, mert senki sem létezik. Nem azért, mert összevesztél mindenkivel, hanem mert hiányzik az a fajta természetesség, amikor nem kell magyarázkodni, nem kell felvezetni, nem kell időpontot egyeztetni. Csak tárcsázni, és tudni, hogy a másik oldalon valaki tényleg ott lesz, nem csak technikailag, hanem érzelmileg is. Ha így érzel, hidd el nem vagy ezzel egyedül!
Ez a magány nem a klasszikus, filmszerű egyedüllét. Nem arról szól, hogy nincsenek emberek körülötted. Épp ellenkezőleg. Lehet, hogy egész nap meetingeken ülsz, kollégákkal beszélsz, üzenetekre válaszolsz, reagálsz, szervezel. Lehet, hogy a közösségi médiában aktív vagy, sztorikat nézel, lájkokat adsz és kapsz. A kapcsolódás látszólag folyamatos, mégis van egy pont, amikor ez az egész hirtelen súlytalan lesz. Olvass még a témában
Születési hónapod szerint: ezeket a hibákat hozod magaddal. Hogyan kerüld el?
A Bak extrán figyelmes, a Szűz segít: Így mutatják ki a csillagjegyek a szeretetüket
„GenX nőként láthatatlan vagyok otthon, a munkában, az utcán”: 40-es, 50-es nők mesélnek
Ez a boldogító zenék top 10-es listája – kutatók szerint
A modern kapcsolattartás egyik furcsasága, hogy rengeteg információt tudunk egymásról, de egyre kevesebb valódi állapotot osztunk meg. Tudjuk, ki merre nyaral, mit evett vacsorára, milyen projektben dolgozik, de nem feltétlenül tudjuk, hogyan érzi magát. A beszélgetések gyakran felszínesek maradnak, nem rosszindulatból, hanem mert így kényelmesebb. Gyorsabb, kevésbé sérülékeny és közben talán mindannyian várjuk, hogy valaki egyszer csak átlépjen ezen a felszínen.
Van bennünk egy generációs óvatosság is
Nem akarunk terhelni másokat, nem akarunk túl soknak tűnni, nem szeretnénk „ráakaszkodni” senkire. Megtanultuk tiszteletben tartani a másik idejét és határait, ami alapvetően egészséges dolog, de néha odáig jutunk, hogy inkább csendben maradunk egy rossz estén, csak hogy ne zavarjunk senkit.
Közben lehet, hogy a másik oldalon valaki pontosan ugyanezt érzi. Ő sem hív, mert nem akar zavarni. Így alakul ki az a furcsa, kölcsönös távolság, ahol mindenki elérhető, mégis mindenki egy kicsit egyedül van.
