A tisztelet, ami visszaadta a méltóságomat
A fordulópontot meglepő módon egy kórházi ápoló hozta el – egy férfi, akiről első pillanatban nem tudtam, mire számítsak. De ahogy megszólított, ahogy óvatosan elmagyarázta, mit fog tenni és miért, minden mozdulatával azt az üzenetet adta: biztonságban vagy. Nem kellett volna külön hangsúlyoznia, hogy tiszteletben tartja a határaimat, a nőiségemet: már a jelenléte is ezt sugározta.
Kiszolgáltatottságom ellenére olyan erőt éreztem, amit már régen. A gondoskodásnak ez a csendes és őszinte megnyilvánulása olyan volt, amit csak otthon, a megnyugtató közegemben, szeretteimtől szoktam megkapni.
Voltak pillanatok, amikor azok sem tudtak érdemi segítséget adni, akik nagyon akartak. De egy-egy megerősítő mondat („Meg fogsz gyógyulni!”) napokig tartotta bennem a lelket. Az ember ilyenkor megérti, hogy a remény nem luxus, hanem létfontosságú gyógyszer és hogy aki tud adni belőle akár csak egy kicsit is, az már tett valami rendkívülit. Olvass még a témában
