Az első évad óta nézem a Bridgertont. Pontosan tudom, mikor kattintottam rá először a Netflixen, és azt is, hogy már az első rész után éreztem: imádni fogom nézni. Miért is ne imádnám? Szép ruhák, szemmel vetkőztetés, titkos érintések, gondosan komponált jelenetek. Azóta minden évadot megnéztem, az újat is, és igen, nekem is van, ami jobban tetszett, van, ami kevésbé, de összességében továbbra is élvezem a sorozatot.
Amit viszont nem értek, az a körülötte zajló, időről időre fellángoló kultúrharc
Az egyik oldal szerint a Bridgerton „woke” vacak. A másik oldal szerint nem elég progresszív. Az egyik felháborodik a színes bőrű arisztokratákon, a másik hiányolja a még radikálisabb társadalmi állásfoglalást. Én pedig csak pislogok: nem ugyanazt a filmet nézzük? Olvass még a témában
„Csináld azt, amit a hajvonalad és húzódj vissza szépen.” – Mit mondtál egy férfinak, amitől azonnal dühbe jött?
Félelmetes és vicces karácsonyi karakterek a világ különböző pontjairól
Melyik tájat barangolnád be? A válaszod a lelkedről árulkodik
3 zseniális új sorozat a Netflixről, amit vétek lenne kihagyni
Számomra a Bridgerton egy könnyed, látványos, tudatosan túltolt fantázia.
Egy kosztümös, csillogó szoftpornó, amelynek elsődleges célja nem a történelmi hitelesség és nem is a társadalmi forradalom, hanem az, hogy szexi legyen.
Hogy jól essen nézni. Hogy kedd este leüljek elé egy pohár borral a kezemben, fátyolmaszkkal az arcomon, és két epizódon át ne kelljen a valóságon gondolkodnom.
Van valami egészen felszabadító abban, hogy a sorozat nem kér bocsánatot azért, ami. Nem próbál többnek látszani. Nem akar dokumentumfilm lenni a 19. századi Angliáról. Nem akar filozófiai traktátust írni a házasság intézményéről. Azt akarja, hogy megbizsegtessen. Hogy izgulj. Hogy várd, mikor ér végre egymáshoz két kéz.
Igen, vannak benne queer szereplők. És?
Nem forradalmi gesztusként, nem zászlólengetve, hanem mert a világban vannak queer emberek. Ez ma már nem radikális állítás, hanem tény. A sorozat univerzuma eleve egy elképzelt valóság: alternatív történelmi díszlet, amelyben a társadalmi hierarchia, a rassz és a hatalom kérdései nem a tankönyvi logika szerint működnek. Ez egy mesevilág, amely a romantikát és a vágyat helyezi középpontba.
És pontosan ezért érzem kissé értelmetlennek, amikor valaki számonkéri rajta a „valósághűséget” vagy az ideológiai következetességet.
A Bridgertonon számon kérni a társadalomelméleti mélységet nagyjából olyan, mint egy pornófilmen számon kérni, hogy a vízvezeték-szerelő végül miért nem szerelte meg a csöpögő csapot. Nem azért vagyunk ott.
A sorozat tudatosan épít a testiségre, a lassan felépített erotikára, a kimondatlan feszültségre. A kosztümök, a díszletek, a zene mind ezt szolgálják. A történetvezetés is sokszor ennek van alárendelve. És ezzel szerintem nincs semmi baj, amíg mindannyian tudjuk, hogy ezért vagyunk itt, és nem próbálunk magunknak kifogást keresni arra, hogy miért is nézzük ezt a sorozatot.
Merthogy a Bridgerton szerintem nem akar több lenni, mint ami. Az, hogy van, aki ezt el tudja fogadni, és vállalja, hogy az erotikus fantáziavilág miatt néz egy sorozatot, teljesen rendben van. Az pedig, hogy valakinek meg kell magyaráznia, ő valójában mit várt – nos, ez az ő baja. Ha társadalomkritikát keres, akkor azt rossz helyen keresi, és ezért a sorozatot hibáztatni elég ciki húzás. Ha valóban erre van szüksége, akkor nézzen inkább mást – hála az égnek millió film, dokusorozat és könyv van a világon, ami valóban mély tartalmat kínál.
De ha őt is csak a szoftpornó érdekli, akkor csak üljön le csendben közénk, és nézze velünk, hogyan csavarodik rá Benedict a bűbájos Sophie-ra. Nincsen abban semmi rossz.
