Véleménycikk: Schuszter Borka
Van egy tulajdonságom, amire nem vagyok büszke: néha egy vita közepén pontosan tudom, hogy nincs igazam. Rájövök, hogy hibáztam, meggyőznek a másik fél érvei, vagy egyszerűen csak eszembe jut, hogy rosszul emlékeztem valamire.
Sőt, van, hogy már a saját mondataimat hallgatva is azt gondolom: „Jó ég, ezt most már tényleg engedd el.” És mégsem tudom. Olvass még a témában
Eltelt egy nap úgy, hogy senkivel nem beszéltem – és meglepően jól esett
Ezt hozza 2026. szeptember 12. a numerológia szerint: tervezés és rendrakás
Melyik szeptemberi szokás hozza el számodra a legnagyobb áttörést? Töltsd ki a tesztet és válaszd ki a saját rituálédat!
Az igazi barátság ott kezdődik, hogy lemondhatok egy programot azzal az indokkal, hogy „ma nincs kedvem”
Nem azért, mert meg akarom nyerni a vitát. Nem azért, mert annyira fontos lenne, hogy nekem legyen igazam. Hanem mert abban a pillanatban valami egészen zsigeri félelem kapcsol be bennem: a félelem attól, hogy hibáztam.
Szerintem sokan úgy képzelik, hogy a hibájukhoz foggal-körömmel ragaszkodó emberek egyszerűen makacsok vagy önteltek. Biztosan vannak ilyenek is. De az évek alatt rájöttem, hogy sokszor egészen más húzódik a háttérben. Esetemben például a félelem.
Mert nem mindannyian úgy nőttünk fel, hogy a hibázás biztonságos dolog volt
Vannak gyerekek, akiknek egy rossz jegy után csak annyit mondanak: „Sebaj, legközelebb jobban sikerül.”
Mások viszont azt tanulják meg, hogy a hiba csalódást okoz. Haragot. Megszégyenítést. Szeretetmegvonást. Gúnyt. Vagy egyszerűen az az érzés alakul ki bennük, hogy csak akkor értékesek, ha jól teljesítenek.
Ha valaki ilyen közegben nő fel, könnyen összekeverheti azt, hogy hibázott, azzal, hogy ő maga hibás.
A pszichológia is régóta beszél arról, hogy azok a gyerekek, akik feltételekhez kötött elfogadást élnek meg, gyakran felnőttként is nehezen viselik a kudarcot. Nem azért, mert ne tudnák, hogy mindenki téved néha. Hanem mert az idegrendszerük még mindig úgy reagál, mintha egy hiba veszélyt jelentene.
Mintha a tévedés azt üzenné: most már kevésbé vagy szerethető.
Én is ezt cipelem magammal
És bár ezt ma már pontosan látom, attól még nem tűnik el egyik napról a másikra. A logika és az észérvek nem hatnak egykönnyen a pánikreakciókra.
Néha egészen abszurd helyzetekben veszem ezt észre magamon: valaki kijavít egy apróságot, én pedig automatikusan elkezdek magyarázkodni. Új érveket keresek, kapaszkodom olyan részletekbe is, amelyekről pontosan tudom, hogy nem változtatnak a lényeget illetően semmin. Belül közben már rég érzem, hogy nincs igazam. Mégis képtelen vagyok kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy: „igen, tévedtem.” Pedig tudom, a józan eszemmel pontosan tudom, hogy a legtöbb helyzetből sokkal jobban jönnék ki.
Az emberek meglepően megbocsátók tudnak lenni azzal, aki beismeri a hibáját. Sőt, sokszor éppen ettől válik hitelessé.
Egy őszinte bocsánatkérés vagy egy egyszerű „ebben igazad volt” általában pillanatok alatt lezár egy konfliktust.
Ehhez képest én néha olyan kerülőutakat választok, amelyekről utólag magam sem értem, miért érte meg végigmenni rajtuk. Csak azért, hogy még néhány percig ne kelljen szembenéznem azzal az érzéssel, hogy hibáztam?
Szerencsére ma már legalább felismerem ezt
És ebben rengeteget segít a terápia. Ma már egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy vita közben egyszer csak megszólal bennem egy másik hang. Nem azt kérdezi, hogy kinek van igaza. Hanem azt: tényleg ezt akarod? Tényleg ez a fontos? Vagy csak megijedt benned az a régi gyerek, aki annak idején azt tanulta meg, hogy hibázni veszélyes?
És néha ilyenkor már sikerül megállnom. Nem mindig. Még messze nem mindig. Van, hogy csak órákkal később tudom felhívni a másikat, és azt mondani: „Figyelj, igazad volt.” Van, hogy csak másnap jutok el odáig. És olyan is van, hogy még mindig nem sikerül.
Nem is csoda: évtizedek alatt kialakult működéseket próbálok átírni.
De azt hiszem, már az is hatalmas lépés, hogy ma nem azt gondolom magamról, hogy makacs vagyok vagy lehetetlen természetű. Inkább azt, hogy valaha megtanultam valamit, ami akkor segített túlélni, ma viszont már inkább akadályoz a kapcsolataimban. És talán éppen ez az önismeret egyik legfontosabb ajándéka.
Nem felment a felelősség alól, csak segít megérteni, mi történik bennem. És ha megértem, már van esélyem arra is, hogy legközelebb egy kicsit másképp reagáljak.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
