A kórterem sarokágyán feküdt, a harmadikon, ott, ahol a folyosó vége felé már alig jár be fény. Emlékszem, épp azon gondolkodtam, hogy vajon a műanyag pohárban lévő víz meddig marad hűvös, amikor anyám hirtelen megszorította a kezem, olyan erővel, ami már régóta nem volt benne.
Két hete feküdt bent akkor, és tudtuk mindannyian, hogy ez az utolsó néhány nap. A gépek halkan pittyegtek, az ablakon túl esett, és én azon kaptam magam, hogy már nem is a betegségéről beszélgetünk, hanem apró, jelentéktelen dolgokról: hogy a szomszéd macskája megint kiszökött, hogy a kertben tavasszal ki kellene vágni a régi almafát. Aztán egyszer csak elhallgatott, és azt mondta, van valami, amit el kell mondania, mielőtt már nem tudja.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
