Emlékszel még arra az időszakra, amikor a siker és a társadalmi elismertség nagyon is kézzel fogható dolgokban volt mérhető? Egy csillogó karóra, egy prémium autó vagy egy exkluzív hitelkártya villantása jelentette azt, hogy valaki igazán sokra vitte.
Persze sokan még ma is ezekben a harsány külsőségekben mérik a sikert, de ha jobban körülnézünk, az igazán tehetősek világa már rég továbblépett ezen a szinten. Ők nem a logókkal ellátott, bárki által azonnal felismerhető márkákat viselik. Sokkal finomabb, láthatatlanabb módon közvetítik a státuszukat – vagy éppen olyan hétköznapi módon öltöznek és élnek, hogy meg sem lehetne mondani róluk, hogy milliárdosok.
Ebben a világban, ahol a tárgyak már bárki számára elérhetők hitelre vagy hamisítványként, a valódi elit szintet lépett: a legdrágább, semmivel sem pótolható státuszszimbólumunk az elérhetetlenség és a saját idejük feletti teljes kontroll lett. Olvass még a témában
Ha valaki megteheti, hogy ne álljon folyton mások rendelkezésére – ez az új gazdagság.
A fontosság illúziója az utcán és a kijelzőkön
Nagyon elevenen él bennem az az emlék, amikor karácsonyra megkaptam az első, igazi nyomógombos Alcatel telefonomat. Teljesen odáig voltam a boldogságtól, úgy éreztem, ezzel végre én is beléptem a komoly, felnőtt és fontos emberek táborába. Persze a valóságban a kutya sem keresett, hiszen a barátnőimnek akkoriban még alig volt mobilja, és ha volt is, méregdrágán mérték a perceket – egészen addig, amíg be nem jött az a bizonyos „első 3 másodperc ingyen” korszak, amikor villámgyors mikro-beszélgetésekkel hívogattuk egymást folyamatosan.
A telefon így leginkább csak vészhelyzet esetére lapult a táskámban, ami nyilván szörnyen bosszantotta a kiskamaszkori énemet. Nehogy már a külvilág azt higgye, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen! Az utcán sétálva sokszor a fülemhez emeltem a készüléket, és látványosan eljátszottam, hogy éppen egy rendkívül sürgős ügyet intézek.
Akkor még azt hittem, ez a fontosság csúcsa, de azóta hatalmasat fordult a világ körülöttünk, és nem csak a digitalizáció sebességét tekintve. Jó időre elhitettük magunkkal, hogy ha ráérünk, az gyanús – mintha nem kellenénk senkinek, mintha lemaradnánk valami sorsfordítóról.
A „sajnos nem érek rá” valójában egy burkolt, elegáns dicsekvéssé szelídült, amivel azt üzentük a világnak: nézd, mennyire pótolhatatlan vagyok!
Ebbe a csapdába jómagam is teljes gőzzel besétáltam. Hosszú ideig büszkén viseltem a krónikus túlterheltséget, mint valami láthatatlan, csillogó kitüntetést, este tizenegykor e-maileket pörgetve, minden létező megbeszélésen ott ülve, és a hétvégéket is feladatokkal teletűzdelve.
Kellett egy kis idő (na jó, néhány év), mire ráeszméltem: ez az állandó, éjjel-nappali elérhetőség nem a hatékonyságom, hanem a kiszolgáltatottságom jele. Mert ha bárki, bármikor, egyetlen pittyegéssel belegázolhat a napomba, akkor a saját időm feletti kontrollt önként adtam át másoknak.
Amikor a csengőhang már nem ajándék, hanem teher
A technológiai fejlődés hozott magával egy olyan árnyoldalt is, ahol már nemcsak a túlterheltség, hanem a biztonságérzetünk elvesztése is nyomja a vállunkat.
Ma már az az igazi ajándék, ha végre csendben marad a telefonunk, és nem rángat minket folyamatosan valamilyen értesítés.
Arról nem is beszélve, hogy sokszor már azt sem tudhatjuk, ki van a vonal túloldalán, és milyen szándékkal keres. Én például a hívóazonosító nélküli megkereséseket azonnal kinyomom, miután egy időben valóságos hadjáratot indítottak ellenem a telefonos csalók. Teljesen mindegy volt, hogy udvariasan rázom le őket, határozottan elküldöm a hívót melegebb éghajlatra, vagy éppen eljátszom a naiv ügyetlent a végén direkt lebuktatva magamat – remélve, hogy rájönnek, engem nem lehet átvágni, és levesznek a listájukról –, de heteken át napi szinten többször is zaklattak. Már ott tartottam, hogy új számot igénylek magamnak, amikor a hullám végül elült, a tapasztalat azonban mély nyomot hagyott bennem.
Ma már akkor sem veszem fel a telefont elsőre, ha kijelzi a számot, de az nincs elmentve a névjegyeim közé. Előbb rákeresek az interneten, kihez tartozhat, és csak ennek függvényében döntök arról, hogy visszahívjam-e.
Ez a fajta óvatosság és a tudatos távolságtartás vezetett el oda, hogy végleg kiszálljak az állandó készenlét versenyéből. Rájöttem, hogy ma már nem az a luxus, amit megvehetek a boltban, hanem az, ha megengedhetem magamnak a csendet, a fókuszált figyelmet és a belső nyugalmat egy olyan világban, amely agresszíven követeli a reakciómat.
Határvonal az önvédelem és a tiszteletlenség között
Ugyanakkor látom a mérleg másik oldalát is, és tudom, hogy ezzel a frissen nyert szabadsággal könnyű átesni a ló túloldalára. Nekem is van olyan ismerősöm, akit képtelenség hagyományos módon elérni: ha megcsörgetem, a telefonja automatikusan elutasítja a hívást, és ő majd akkor hív vissza, amikor a saját időbeosztása szerint jónak látja. És persze akad olyan barátnőm is, aki szinte elvből nem tartja magánál a készülékét.
Ehhez nyilván mindenkinek alkotmányos joga van, de azért végtelenül frusztráló tud lenni, amikor ott állok a megbeszélt időpontban a találkozóhelyen, ő sehol, és még csak megkérdezni sem tudom, hogy merre jár.
A merev elérhetetlenség nem mindig a magas státusz, hanem sok esetben az alapvető tiszteletlenség jele is lehet.
Éppen ezért ezzel a fegyverrel – és ezt természetesen önmagamra is értem – óvatosan kell bánnunk. A cél nem az, hogy fallal vegyük körül magunkat és figyelmen kívül hagyjuk a szeretteinket, vagy a nekünk fontos kapcsolatokat, hanem az, hogy megválogassuk, mikor és minek (vagy éppen kinek) adunk elsőbbséget.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
