Véleménycikk: Schuszter Borka
Mindannyiunknak van legalább egy olyan barátja, akiről azt gondoljuk, hogy sokkal jobb párt érdemelne. Az sem újdonság, hogy amikor kívülről nézzük valaki kapcsolatát, néha sokkal egyszerűbb látni, hogy valami nincs rendben. A másik fél lekezelő, önző, túl sokat iszik, furcsán viselkedik a társaságban, vagy egyszerűen csak rossz érzésünk van vele kapcsolatban.
Itt viszont elkezdődik a dilemma: szólnunk kellene, vagy jobb csendben maradni?
Néhány hónapja az egyik legjobb barátnőm új kapcsolatba kezdett, és hamarosan be is mutatta frissen szerzett párját a társaságunknak. Már az első találkozás után az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam egyetlen konkrét dolgot sem megnevezni. A srác nem volt udvariatlan, nem sértegetett senkit, nem viselkedett kirívóan. Mégis úgy jöttem haza, hogy azt gondoltam: ezt a férfit valamiért nem tudom megkedvelni.
Először azt hittem, csak rossz napja volt neki, vagy éppen nekem. Aztán találkoztunk még néhányszor, és az érzés megmaradt. Feltűnt, hogy minden beszélgetést magára terel, ritkán kérdez másokról, és amikor a barátnőm mesélt valamit, gyakran félbeszakította. Apróságok voltak, amelyek külön-külön talán semmit sem jelentettek volna. Együtt viszont kirajzoltak bennem egy képet. Olvass még a témában
Persze ez még nem jelenti azt, hogy igazam van. Erre próbálom folyton emlékeztetni magam.
A saját benyomásaink csalókák tudnak lenni. Lehet, hogy valaki egyszerűen zárkózott. Lehet, hogy izgult, mert először találkozott a párja barátaival, és az is előfordulhat, hogy két ember között egyszerűen nincs meg a kémia, és ettől még egyikük sem rossz ember.
És hát lássuk be, bármilyen fontos is a barátaink véleménye, a barátnőm pasijának mégsem bennem, hanem a barátnőmben kell kémiai reakciót kiváltania.
A barátnőm pedig boldognak tűnik. Olyannak látom mellette, amilyennek régóta nem. Többet nevet, lelkesebben mesél a hétköznapjairól, terveket sző. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, rosszul választott?
Ugyanakkor azt sem érzem helyesnek, hogy minden kétségemet félresöpörjem csak azért, mert kényelmetlen lenne beszélni a témáról. A barátság számomra nem azt jelenti, hogy mindig bólogatok. Ha valóban aggódnék érte, és ezt magamban tartanám, később valószínűleg azt kérdezném magamtól, miért nem szóltam.
Szerintem a kérdés nem az, hogy elmondjuk-e a véleményünket, hanem az, hogyan tesszük
Egészen más azt mondani, hogy „Szerintem ez a pasi borzasztó, hagyd ott”, mint azt, hogy „Nekem volt néhány furcsa benyomásom róla, de lehet, hogy tévedek. Kíváncsi vagyok, te hogy látod.”
Azt hiszem, csak akkor mondanám el határozottan az aggodalmaimat, ha valami valóban komoly dologra utalnának. Ha azt látnám, hogy az új párja a barátnőmet megalázza, elszigeteli a szeretteitől, manipulálja, vagy ha a barátnőm félni kezd a saját párjától. Az ilyen helyzetekben a hallgatás szerintem nem semlegesség, hanem mulasztás.
Ha viszont csak arról van szó, hogy nekem nem szimpatikus valaki, akkor nem biztos, hogy ezt a benyomást rá kell terhelnem a másikra. Az első benyomás ugyanis nem tény. Csak egy első benyomás.
A barátnőmnek végül semmit sem mondtam. Nem azért, mert meggyőzött a férfi, hanem mert egyelőre nem láttam olyasmit, ami indokolta volna, hogy beleszóljak a kapcsolatukba. Inkább figyelek. Meghallgatom, amikor mesél. Kérdezek. Próbálok jelen lenni az életében.
Ha egyszer eljön a pillanat, amikor valóban szüksége lesz arra, hogy valaki őszintén elmondja, mit lát kívülről, szeretném, ha én lennék az, akihez bizalommal fordulhat. Ehhez viszont előbb arra van szükség, hogy mindig érezze: nem a párját akarom minősíteni, hanem őt szeretném támogatni.
Talán ez az a határ, amit barátként a legnehezebb megtalálni. Hogy mikor kell megszólalni, és mikor segítünk többet azzal, ha egyelőre csak nyitva tartjuk az ajtót.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
