Meg volt bennem az a fajta vak bizalom, amit az ember kap valahonnan, talán a neveltetésből, talán abból, hogy az orvos fehér köpenyt visel és határozott hangon beszél. Ha ő azt mondja, minden rendben, akkor rendben van. Legalábbis ezt hittem sokáig.
A vizsgálat, ami után minden rendben volt
Rutinvizsgálatra mentem. Semmi különösebb ok, semmi előjel, csak az éves ellenőrzés, amit az ember jó ha elvégez. Az orvos megnézett, elvégezte, amit kellett, aztán mikor visszamentem egy héttel később, azt mondta, minden rendben. Mosolygott, én mosolyogtam, megkaptam a papírokat, és kimentem. Olyan az egész, mint egy megszokott procedúra. Bemész, kimész, és nem gondolsz rá tovább. A papírokat hazahoztam, mert szokásom, hogy megőrzöm őket. Betettem a mappába, ahol a többi lelet is van, és majdnem becsaptam. Aztán valamiért mégis ránéztem. Talán csak kíváncsiságból, talán mert valami megmozgott bennem. Elolvastam.
Egyszer, aztán még egyszer. Ott szerepelt valami, aminek nem kellett volna ott szerepelnie. Nem egy vészjelzés, nem egy nagy piros zászló, hanem egy kifejezés, egy érték, egy apró jelzés, amit az ember nem ismer fel, ha nem néz utána. Én utánanéztem. Olvastam, összehasonlítottam, ellenőriztem. Minél többet olvastam, annál egyértelműbb lett, hogy ez nem normális. Nem komoly dolog volt, nem kellett azonnal rohanni sehova, de valami, amit kezelni kell. Valami, amiről az orvos azt mondta, hogy minden rendben. Felhívtam a rendelőt. Visszamentem. Megmutattam, amit találtam. Az orvos megnézte, és elismerte, hogy valóban elkerülte a figyelmét. Nem bocsánatot kért, nem magyarázott sokat. Csak annyit mondott, hogy köszöni, hogy jeleztem. Olvass még a témában
Amit ezután éreztem
Értetlenül álltam az eset előtt. Nem dühösen, legalábbis nem elsősorban, inkább tanácstalanul. Mert az ember azt tanulja, hogy az orvos az, akiben meg kell bízni. Hogy ő látja, amit te nem látsz. Hogy a fehér köpeny mögött ott van a tudás, a figyelem, a felelősség. És aztán kiderül, hogy olyasmit vett észre egy laikus, aminek a szakember figyelméből kellett volna következnie. Mondtam magamnak, hogy ő is ember. Hogy mindenki lehet fáradt, hogy mindenki elnézhet dolgokat, hogy egy rendelőben sok a beteg és kevés az idő. Ezek valós érvek. Megértem őket. Mégis ott maradt bennem valami, ami nem tudott teljesen feloldódni. Egy bizonytalanság. Ha most elkerülte a figyelmét, mi az, amit legközelebb nem vesz észre?
A tanulság, amit levontam
Nem minden orvos egyforma. Ez az igazság, még ha nem szívesen vesszük tudomásul, mert kényelmetlen. Mert azt jelenti, hogy nekünk is figyelni kell, hogy nem elég átadni a felelősséget, és reménykedni. Ha valaki nem végzi megfelelően a munkáját, váltani kell. Nincs kompromisszum. Nem az elvárások csökkentésével kell alkalmazkodni egy rosszabb ellátáshoz, hanem el kell menni. Ugyanakkor azt is meg kellett tanulnom, hogy az új orvoshoz nem vihetek magammal egy rossz tapasztalatból épített bizalmatlanságot.
Ha minden vizsgálatot kétkedéssel nézek, ha minden kijelentést megkérdőjelezek, azzal nem magamat védem, hanem önmagamat keserítem el. Az új orvosnak esélyt kell adni. Tiszta lappal kell kezdeni. Figyelni kell, de nem gyanakvással. Kérdezni szabad, sőt kell, de nem ellenségesen. A saját egészségünkért való felelősség nem az orvos ellen irányul, hanem mellette, kiegészítve azt, amit ő csinál.
Bevallom, azóta elolvasom a leleteimet. Minden egyes alkalommal. Nem azért, mert nem bízom az orvosban, hanem mert megtanultam, hogy a saját testemről a felelősség mindig az enyém marad, és így ebben a tudatban nyugodtabb vagyok.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
