Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Ritkán fordul elő, hogy egy színházi este ne csak élmény maradjon, hanem később is vissza-visszatérjen a gondolataimban. A Weöres Sándor Színházban látott A Pál utcai fiúk azonban pontosan ezt adta: nemcsak egy estét a színházban, hanem egy emléket, ami még hetekkel később is visszhangzik bennem.
Egy történet, ami generációkat köt össze
Molnár Ferenc nemzetközileg is elismert ifjúsági regénye Magyarország egyik legolvasottabb és legnépszerűbb irodalmi műve, nem véletlenül inspirált számtalan színpadi és filmes adaptációt. Olvass még a témában
Ezeket a könyveket 100 évig senki nem olvashatja el
„Megemelem a boltban a mérleg sarkát, hogy kevesebbet fizessek a zöldségért” – Piti spórolási trükkök, amiket szégyellsz bevallani
Ez az oka, hogy „csúnyának” látjuk magunkat a fotókon – a tudomány szerint
20 ember és egymillió madár szigete: ismerd meg Európa egyik legtávolabbi szegletét
A zenés változat Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián munkája, amely az eredeti történet érzelmi mélységét és időtálló üzenetét új formában, mégis hűen adja vissza.
A darab ötlete a 2005-ös A Nagy Könyv című műsor után született, az ősbemutatója 2016-ban volt a Vígszínházban, és azóta is töretlen sikerrel játsszák országszerte.
Az előadáson, ahol én jártam, Szombathelyen, a Weöres Sándor Színház Nagyszínpadán kelt életre Nemecsekék története – számomra pedig ez az este különösen emlékezetes maradt.
A grund, mint végtelen univerzum
A történet, amelyet Molnár Ferenc így fogalmaz meg:
„Ez a kis darab terméketlen, hepehupás pesti föld…”, a gyermeki képzelet határtalanságáról szól.
Arról, hogyan válik egy egyszerű grund az univerzum közepévé, ahol a barátság, a hűség és a bátorság mindennél többet ér.
A színpadon mindez nem pusztán elhangzott, hanem valódi tétet és érzelmi súlyt kapott.
Egy születésnapi ajándék, ami többet adott egy estétnél
Számomra az előadásnak egy külön személyes rétege is volt. Szombathelyiként az utóbbi években sajnos kevesebbet jártam a helyi színházba, de idén újra elkezdtük felfedezni ezt a világot.
Különösen megható volt, hogy az erre az előadásra váltott jegyünk az édesanyám születésnapi ajándéka lett – és hogy éppen a legutolsó A Pál utcai fiúk előadást sikerült elcsípnünk, amiről csak aznap délelőtt értesültünk. Ettől csak még jobban vártuk az estét.
Ismerős arcok, új szintre emelt pillanatok
Az élményt tovább erősítette, hogy több szereplőt is ismertem korábbról. Jó volt látni, hogyan lettek a korábbi találkozásokból érett, magabiztos színészi alakítások.
Különösen emlékezetes maradt számomra Jámbor Nándor (Boka), Gyulai-Zékány István (Áts Feri), Sipos László Márk (Kolnay), valamint Hajdu Péter István (Nemecsek) játéka. Nem volt gyenge láncszem az előadásban, de nekem az ő jelenlétük adta meg igazán a darab szívét és ritmusát.
Erőteljes hatást gyakorolt rám az a jelenet is, amikor Nemecsek betegen is visszamegy a grundot védeni. Ez a pillanat nemcsak dramaturgiailag volt a darab egyik csúcspontja, hanem érzelmileg is rendkívül intenzív: a színpadi játék egyszerre mutatta meg a gyermeki elszántságot és a tragikus sebezhetőséget.
Ennek a feldolgozásnak az ereje abban rejlett, hogy nem távolról szemlélhető tragédiaként mutatta meg Nemecsek sorsának alakulását, hanem egészen közel hozta a nézőhöz.
A zenei és színpadi világ külön ereje
A darab zenei világa is erős hatást gyakorolt rám: a dalok nem egyszerűen kísérték a történetet, hanem az érzelmi gerincét adták. Több jelenetben is a zene emelte igazán a feszültséget vagy éppen a meghatottságot, és segített abban, hogy a történet még mélyebben hasson.
Különösen emlékezetes volt a „Mi vagyunk a grund” című dal, amely a darab végén szinte katartikus erővel szólalt meg. Abban a pillanatban nemcsak egy közismert dal hangzott el, hanem egy közösségi élmény sűrűsödött össze: a barátság, az összetartozás és a gyermeki hűség egyszerre lett nagyon kézzelfogható és felemelő.
Egy este, amikor minden a helyére került
A színdarab minden részletében érződött az elhivatottság: az ország különböző pontjairól érkező színészek, a gondosan felépített koreográfia, a látvány és a zenei világ mind azt szolgálták, hogy a történet ne csupán elhangozzon, hanem hatni tudjon.
És hatott is: a végén az álló vastaps nem pusztán udvariasság volt, hanem egy közösen átélt, valódi meghatódottság pillanata.
A legszebb színházi élményem eddig
Ez az este számomra eddig a legemlékezetesebb színházi élményem lett – pedig jártam már több fővárosi színházban is. Mégis ritka az, amikor egy előadás ennyire tisztán, ennyire egyszerűen tud eljutni az ember szívéhez.
A Pál utcai fiúk nemcsak egy klasszikus történet újraértelmezése, hanem emlékeztető arra is, hogy a „grund” mindannyiunkban ott van – csak nem mindig merjük újra megtalálni.
