Hozzátette: sosem érzett lelkiismeret-furdalást, és szerinte fontos lenne, hogy az emberek végre normalizálják azt, ha valaki nem akar gyereket, és egyszerűen csak nemet mond a terhességre – mindenféle magyarázat vagy trauma nélkül.
Sokan ezt a hozzáállást frissítőnek, felszabadítónak tartják. Úgy érzik, Lily Allen végre hangot ad azoknak a nőknek, akik nem akarnak mentegetőzni az abortuszuk miatt, és elegük van abból a társadalmi elvárásból, hogy csak tragikus háttértörténetek esetén lehet „jogos” a döntésük. És ebben egyébként teljesen igazuk van. Én is egyetértek azzal, hogy egy nőnek nem kell külön indoklással szolgálnia ahhoz, hogy joga legyen megszakítani a terhességét. Nem kell szegénynek, bántalmazottnak vagy tinédzsernek lennie – az is elég, ha úgy alakult, hogy teherbe esett, pedig nem akar gyereket.
De ezzel együtt sem tudok elmenni szó nélkül Lily Allen nyilatkozata mellett. Mert bár a jog az abortuszhoz valóban feltétel nélküli kell, hogy legyen, az, ahogyan ő beszélt róla, engem nem lelkesített, hanem elkeserített. Nem a jogot kérdőjelezem meg, hanem a hozzáállást, amit képvisel. Olvass még a témában
Az abortusz nem szégyen, de nem is bagatellizálható
Egy súlyos, komoly és felelős döntés, ami – még ha valaki teljes meggyőződéssel hozza is meg – nem lehet egyenlő a fogamzásgátlással. Azt mondani, hogy valaki nem tudja, hány abortusza volt, számomra nem a felszabadító őszinteség csúcsa, hanem egy rideg, cinikus távolságtartás jele.
Mintha nem emberekről és lehetséges életekről lenne szó, hanem valamiféle kellemetlen adminisztratív tévedésről, amit rutinból javítunk.
A végsőkig hiszek a nők abortuszhoz való jogában, de abban is hiszek, hogy mindent meg kell tennünk, hogy a nem kívánt terhességeket inkább megelőzzük. A fogamzásgátlásra ugyanis a sokszoros, sorozatos abortusz egy kegyetlen és elkerülhető alternatíva.
Szóval kimondom: igen, elítélem ezért Lily Allent. És közben továbbra sem vagyok abortuszellenes. Továbbra sem gondolom, hogy nem lett volna joga bármelyik, akár a sokadik abortuszához sem. Mert nem gondolom, hogy a jogot meg kellene érdemelni. Nemcsak azoknak jár az abortusz lehetősége, akik szívszorító történeteket tudnak mellé csatolni. Mindenkinek jár. Akkor is, ha felelőtlen, akkor is, ha számomra ellenszenves az értékrendje, akkor is, ha nem tudja hány alkalommal volt már ilyen döntés előtt. Akkor is, ha azt gondolom róla, hogy nem jó ember. A testünk felett való rendelkezés alapjog. Nem lehet visszatartani csak azért, mert valaki nem úgy él vele, ahogy mi szeretnénk.
Nem mondhatjuk azt, hogy a „rendes nőknek”, akik hosszan gondolkodnak, sírnak, vívódnak, aztán végül fájdalmas szívvel, de mennek a klinikára, van joga megszakítani a terhességüket, – a „nem rendes” nőknek meg, röhögve mesélik egy podcastban, hogy hát ki tudja, hányszor volt abortuszuk, meg nem.
Nem mondhatjuk, hogy csak akkor „érdemled meg” a tested feletti önrendelkezést, ha „rendesen” viselkedsz. Ez pont az a szemlélet, ami évszázadok óta béklyóba zárja a női test fölötti önrendelkezést.
De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet véleményem arról, ahogy valaki ezzel a joggal él. Ahogy más szabadságjogokkal való visszaélés is lehet bántó, így ez is lehet az. És én igenis elborzadok attól a könnyedségtől, amivel Lily Allen erről beszél. Nem azért, mert azt gondolom, hogy abortuszt vállalni bűn – hanem mert azt hiszem, hogy akkor is van helye a felelősségnek, ha a jog világos.
Nagyon remélem, hogy kevesen vannak a világban, akik úgy gondolkodnak az abortuszról, mint Lily Allen. Akik így tesznek – nos, sohasem lesznek a kedvenc embereim. És ez a nézőpontom, meg az, hogy nekik is megkérdőjelezhetetlenül joguk van arra, hogy eldöntsék, kihordanak-e egy terhességet vagy sem, meg kell, hogy férjen egymás mellett.
