A mély elhagyatottság-érzet gyakran gyerekkori kötődési mintákból ered: ha a kisgyermeket következetlen figyelem, érzelmi bizonytalanság vagy gyakori elválás érte (például huzamosabb betegségek, szülői kiégés vagy ingadozó szeretetnyilvánítás miatt), kialakulhat benne az a belső hit, hogy nem számíthat senkire, és bármikor egyedül maradhat.
Ez a korai tapasztalat beágyazza a félelmet, hogy csak akkor érdemel szeretetet, ha megfelel, és felnőttként is hajlamos folyamatosan bizonyítani, elkerülendő a korabeli „elutasítás” érzetét. Végeredményben az élet minden területén felerősödik a ragaszkodás és a szorongás, mert a belső üres térről azt gondolja az illető, hogy bármelyik pillanatban magára maradhat.
1. Állandó megfelelési kényszere van
Az egyik leggyakoribb viselkedés, ami az elhagyatottság-érzést tükrözi, az a megállíthatatlan szükséglet, hogy folyamatosan megfeleljenek mások elvárásainak. Ez a kényszer sokszor tudat alatt működik, és azt az illúziót kelti, hogy csak akkor lesznek szerethetők vagy elfogadhatók, ha a környezetük elvárásainak mindenben megfelelnek. Olvass még a témában
Ez a viselkedés gyakran vezet a saját szükségletek háttérbe szorításához, ami hosszú távon kimerültséget és belső üresség-érzést eredményezhet.
Azok, akik ezzel a problémával küzdenek, hajlamosak elfelejteni, hogy az ő véleményük, igényeik is számítanak, és hogy a valódi önérték nem mások elismeréséből fakad.
