Egy országot sokkolt az a pedofil-botrány, ami nemrégiben végigsöpört a sajtóban. Borzasztó belegondolni, hogy száz esetből mindössze tíz derül ki, és mennyi gyermek válik jelen pillanatban is ezeknek a beteg embereknek a játékszerévé.
Mint szülő, a saját kislányom védelme számomra a legfontosabb, és mélységesen megrendít bármilyen gyermekkel elkövetett bűncselekmény. Ha bármi pozitív hozadéka van ennek a sötét, gyomorfordító Kaleta ügy körüli mocsoknak az az, hogy talán több szülő vált tudatossá. Kevésbé félnek felvilágosítani a gyermekeiket, és sokkal jobban ügyelnek a védelmükre. Többek között én is ezért töröltem néhány, egyébként teljesen semleges fotót, és elhatároztam, hogy az eddigieknél is ritkábban fogok posztolni a gyermekemről. De mit tehetünk még?
Első lépés: tudd, mivel állsz szemben!
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szexuális ragadozók vadidegenek, ezért elég, ha nem engedjük a gyermekünket egyedül mászkálni legalább kamaszkoráig. A valóság ehhez képest az, hogy a gyermekekkel való szexuális visszaéléseket jellemző módon olyanok követik el, akiket a gyerekek a bizalmukba fogadtak.
Ők lehetnek a család barátai, rokonok, szomszédok, vagy akár edzők és tanárok is. Sajnos tévesen él az is a köztudatban, hogy ezek az emberek nem éreznek izgalmat a felnőtt test láttán. Nagyon is éreznek, sőt, a pedofilok többségükben megtalálják a párjukat a hétköznapi életben. Ennek ellenére nem hagyják ki a kínálkozó „lehetőséget”, és gyakran visszaélnek a hatalmukkal is. Jellemzően kedvesnek tűnő, szelíd emberek, akik a megjátszás mesterei. Szinte kivétel nélkül, amikor kiderül valakiről, hogy gyerekeket molesztált, a többség megdöbben és úgy reagál, hogy „sosem gondolta volna”.
Az elkövetők legtöbbször tehát nem tipikusan gyanús, idegen alakok, hanem a gyermek közvetlen környezetéből kikerülő emberek. Az áldozatok pedig nem csak lányok lehetnek…
Ha már megtörtént a baj, annak egyértelmű jelei vannak. A gyermek viselkedése hirtelen és drasztikusan megváltozik, alvás- és evészavarai lesznek, korábban megtanult képességeit (pl. szobatisztaság) elveszíti, depressziós, lehangolt lesz. Egyértelmű jel lehet, ha életkorának nem megfelelő szexuális ismeretre, viselkedésre tesz szert, sérülések vannak a testén, esetleg nemi betegséget kapott el. Bár ezek nem kizárólagosan szexuális erőszakra utalnak, mindenképpen valamilyen zaklatott lelki állapotra vezethetőek vissza.
Nagyon lényeges a fokozott odafigyelés és adott esetben szakértő bevonása is, ami hozzávezethet a jóval nagyobb tragédia megelőzéséhez is. Nagyon fontos megjegyezni azt is, hogy az abuzált gyermekek szégyellik magukat. Önváddal élnek, ráadásul sokszor még meg is fenyegetik őket, és félnek beszélni, nehogy még nagyobb bajt okozzanak.
Emiatt különösen fontos, hogy ha egy gyermek mégis mesélni kezd, azonnal megnyugtató közegbe kerüljön. Higgyük el, amit mond, higgyünk a megérzéseiben, tapasztalásaiban és ennek megfelelően tegyük meg a következő lépéseket.
Második lépés: ne szégyenlősködj!
A mai szülők (30-as, 40-es generáció) jó adag szégyenlősséget hozott gyermekkorából, hiszen sok minden tabu volt még néhány évtizeddel ezelőtt. Sokan nem beszélték meg szüleikkel az intim témákat, nem tettek fel kérdéseket otthon a kamaszkorról, a szexről pedig főleg nem. Ezen szülőként felül kell emelkedni és nem szabad továbbörökíteni ezt a magatartásformát!
Ha te félsz a saját gyermekednek a testrészeiről beszélni, akkor ő vajon miként fog vélekedni? Ugyanúgy megszerzi a szükséges információkat és tapasztalatokat, de garantáltan nem olyan formában, ahogy az a legideálisabb lenne számára. Kisgyermekkorban is bátran nevezzétek meg a nemi szerveket és emeljétek ki, hogy ezekre külön szabályok vonatkoznak. Nem ok nélkül viselünk bugyit, trikót és nem véletlenül nem illik mások előtt megérinteni őket (akkor sem, ha saját magunkhoz tartoznak).
Fontos, hogy mindez ne tabu legyen, hanem játékos, görcsösség nélküli felvilágosítás, amit a gyermek életkorához kell igazítani. Ugyanígy nem lehet tabu a szexualitás sem. Nem várhatjuk el a gyermekünktől, hogy egy közeledésről, vagy egy molesztálásról beszámoljon, ha maga sem tudja, mi történt vele, és nincsenek rá szavai, amikkel elmondhatná az eseményeket.