Az idei Pride hangulata más volt, mint a korábbiaké. Míg tavaly már tényleg inkább egyfajta utcabálnak érződött az esemény, ahová végül az utolsó pillanatba csatlakoztunk be, idén szilárd elhatározás volt bennem, hogy bármi is történjen, ott kell majd lennem. Akkor is, ha idén nem egy nyári programként, hanem gombóccal a torkomban gondoltam a Pride napjára.
Idén nagyon más hangulata volt a Pride előtti napoknak. A közbeszéd, a politikai klíma, a nyilvánosság légköre – minden sűrűbbé vált. Mintha nehezebb lenne most szabadon szeretni. Nehezebb lenne kimondani, hogy „itt vagyok”. És én is, aki már annyi meneten ott voltam, most valahogy féltem. Féltem attól, hogy mi lesz a Pride-on, hogy mit engednek majd, és mit engednek ránk. De minden alkalommal, amikor befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy talán nem kellene kimenni, arra gondoltam: túlságosan félek ahhoz, hogy most megijedjek. Mert bármi, ami most történhet, kevésbé ijesztő, mint az a gondolat, hogy egyszer majd tényleg elfogy a szabadság.
Még mindig itt vagyunk
Amikor eljött a nap, hármasban indultunk a Pride-ra: a párommal mentem, akivel már tavaly is együtt vonultunk, és egy barátunkkal, aki idén először jött el a felvonulásra. Színes ruhákban, mosolyogva sétáltunk a helyszínre, noha valahol mélyen talán mindannyiunkban volt némi szorongás. Így amikor megérkeztem a gyülekezőhelyre, az első érzésem a megkönnyebbülés volt. Sokan voltunk. Olyan nagyon, nagyon sokan… És a hangulat – békés, derűs, mosolygós, nyitott – éppen olyan volt, mint mindig. Talán még egy kicsit szelídebb is. Az emberek figyeltek egymásra. Most sem volt tolakodás, nem volt düh, csak öröm. Ez az, amiért minden évben elmegyek: hogy emlékeztessem magam, még mindig itt vagyunk. Olvass még a témában
„Nem engedte a gyereknek, hogy jól érezze magát velem”. Válás utáni nem-együttműködések az exszel
A partnered veled gyógyítja egy korábbi sérelmét? 6 jel, hogy visszapattanó kapcsolatban élsz
Férfiak, – a szépségen és a szexen kívül – mi számotokra a kedvenc női tulajdonság?
5+1 szerelmet hozó apróság a lakásodba
Néha nehéz emlékezni erre. Néha úgy tűnik, hogy a többség azt gondolja, amit a kommentszekcióban kiabálnak hangosan, az ember meg ül otthon a kanapéján és azt gondolja: tényleg én vagyok az utolsó, aki hisz még a szeretetben?
Aztán egyszer csak ott találod magad néhány százezer ember között, akik rád mosolyognak, és rájössz, hogy nem vagy egyedül. A valóság a fiatal srác, aki elsírta magát, amikor elindult a menet. A valóság a középkorú házaspár, akik „büszke szülők” táblát tartva vonulnak, és szívesen megölelnek bárkit, akinek hiányzik egy anyai vagy éppen apai ölelés. De valóság a szerelmes pár is, akik talán most először mernek csókot adni egymásnak a romantikus budai panoráma előtt. A valóság az éneklés, a tánc, az ölelés és a mosoly.
Az idei Pride sok tekintetben olyan volt, mint bármikor máskor, mégis többről szólt, mint bármikor. Nemcsak az LMBTQ-jogokról, hanem mindannyiunk szabadságáról. A szabadságunk kifejezéséről, arról, hogy kiállhatunk magunkért, egymásért, arról, hogy nem veszett még el a hangunk. Hogy van jogunk énekelni, zászlót lobogtatni, szeretni. És arról, hogy ha ezt a szabadságot egyszer elveszik az egyik közösségtől, előbb-utóbb mindannyiunktól elveszik.
A bátorság jelentősége
Az idei Pride egy kicsit mindenkié volt, de azért ne felejtsük el, honnan indult ez az egész. Az a felszabadító, szinte katartikus élmény, amit most átéltünk, és ami annyira hiányzott az elmúlt néhány évből, az LMBTQ-közösség bátorságának köszönhető. Az ő kitartásuk, reményük, hitük tette lehetővé, hogy most ennyien együtt ünnepelhettünk.
Ők voltak azok, akik nem hátráltak meg akkor sem, amikor mindenki más félt. És most is ők engedték meg, hogy odaálljunk melléjük – hogy részesei legyünk ennek az örömnek.
Nagyon remélem, hogy ha egyszer majd valóban egy olyan országban élhetünk, amilyet most még csak elképzelünk, nem felejtjük el, kinek köszönhetjük, hogy ez lehetségessé vált. Nem felejtjük el, hogy kik álltak ki elsőként. És nem felejtjük el, hogy mi mindannyian tartozunk nekik valamivel: a bátorságunkkal, a hangunkkal, a szavazatunkkal, a jelenlétünkkel.
Ilyen volt a 30. Budapest Pride. Én ott voltam. És akármi történjen is, én jövőre is ott leszek.
