A verseny
A fiam az első futóversenyén indult és ő nem izgult, én viszont idegeskedtem. Már harmadjára mondtam neki, hogy ne húzzon el az elején, figyeljen a lélegzésre, ritmusra stb., amíg a férjem le nem állított. Abbahagytam az instrukciókat, de ezután a férjemet kezdtem el kérdésekkel bombázni. Mi lesz, ha a gyerek elesik és megsérül? Ha utolsó lesz? Ha kikap a legjobb barátjától? „Jaj drágám, ez nem a te úszóversenyed, hagyd már, hogy jól érezze magát.” – mondta a férjem és rájöttem, hogy igaza van. Annakidején versenyszerűen úsztam. Megtörtént, hogy diszkvalifikáltak, hogy sérülten versenyeztem, hogy századmásodpercekkel maradtam le az éremről, hogy megsértődött rám csapattársam mert legyőztem és még számtalan kis trauma, amiket mind egyszerre hozott vissza ez a pillanat. A sikert, a csalódást, a könnyeket. És én ezt szorongást szépen kivetítettem a nyolcéves fiamra, aki egy sima hétvégi futóversenyen indult. Harmadik lett, nevetve futott be a célba a barátjával és látszott rajta, hogy élvezte az egészet.
