A köszöntő
Minden csodásan zajlott unokatestvérem esküvőjén egészen addig, amíg a vőlegény tanúja nem kezdte el a köszöntő beszédet. Először felidézte, milyen volt az ő első találkozása a menyasszonnyal. Hogy mennyire meg akarta már ismerni azt a lányt, akibe a legjobb barátja így beleszeretett. És amint megpillantotta, megértette, hogy miért érezte úgy a vőlegény, hogy ezt a szépséget el kell vennie feleségül.
Aztán percekig fejtegette az ara jó tulajdonságait: hogy milyen kedves, okos, milyen jó a humora és természetesen mennyire csodaszép. Itt már páran kezdtek feszengeni a vendégek közül, mert az ömlengés kezdett túlzóvá válni, pláne amikor láttuk, hogy a srác arcán folynak a könnyek.
Végül elcsukló hangon azzal fejezte be, hogy két éve reménytelenül szerelmes a menyasszonyba és ez az esküvő élete legnehezebb pillanata. „A nő, akit szeretek, éppen összekötötte életét a legjobb barátommal, így mindkettőjüket elveszítem, ez az én búcsúm.” – így fejezte be. Sokáig döbbent csend volt, senki sem szólalt meg. Végül pár srác felállt és kivezették a szipogó fiút. Mondanom sem kell, az ebéd szótlan döbbenetben telt. Olvass még a témában
