Este 6 óráig Bázel a komoly tárgyalások, megbeszélések és értekezletek városa. Vannak helyek a világban, ahol teljesen belefér, hogy 5 perc késéssel sétálj be egy tárgyalóba – az óraműpontossággal működő svájci város nem ezek közé tartozik.
A munkaidő végén viszont nem sok kell ahhoz, hogy a bázeliek levegyék az öltönyt, és ugyanilyen komolysággal vessék bele magukat a mókába.
Nyaranta komoly szakemberek százai sétálnak le a Rajna partjára, ahol aztán atlétára vetkőznek, elegáns ruhájukat pedig egy vízálló hátizsákba, a wickelfisch-be (szabad fordításban nagyjából „halcsomagot” jelent) tömik, majd fejest ugranak a folyóba, felfekszenek egy hullámra, és hagyják, hogy a sodrás hazáig vigye őket.
Andreas Ruby, a bázeli Swiss Architecture Museum igazgatója szerint a város maga a folyékony „ flâneuring” – a francia flâneur szóra utalva, ami nehezen lefordítható, de nagyjából azt jelenti, hogy valaki folyton úton van, mindig a szabadban vándorol, soha nincs otthon, mégis mindenhol, ahol éppen van, otthon érzi magát.
„Időnként kisebb csoportokat láthatsz a folyón, akik úgy beszélgetnek, mint régi barátok. Valójában vadidegenek, akik történetesen ugyanarra a hullámra ültek fel hazafelé sodródva. Sok szerelmi történet kezdődött a Rajnán”
– teszi hozzá az igazgató.
A Svájc, Franciaország és Németország találkozásánál fekvő, 200 000 lakosú Bázel a Rajna egy különösen bájos kanyarját fedi át. A gótikus katedrális tornyaiból északra tekinthetve a smaragdzöld gazdaságok és szőlőültetvények melletta francia Vosges-hegységet és a német Fekete-erdőt is látni lehet.
Első pillantásra Bázel szép, de kissé talán unalmas városnak hat, amelyre nem érdemes egy hétvégénél többet szánni, hiszen ennyi idő alatt éppen be lehet barangolni az óvárost. Nem is lehetne azonban ennél nagyobbat tévedni, hiszen a felszín alatt Bázel nem csak üzlet és munka, hanem rengeteg szórakozási lehetőség otthona is.
A történelmi központ hátsó sikátoraiban a Cliques nevű csoportok tagjai hónapról hónapra összegyűlnek, hogy felkészüljenek a bázeli 72 órás karneválra.
A Fasnacht néven ismert bázeli karnevált az Unesco felvette az immateriális kulturális örökségek listájára 2017-ben, mert annyira mélyen beágyazódik a város kortárs kultúrájába, miközben megőrzi az évszázados hagyományokat. A három napos fesztiválon természetesen rengeteg alkohol fogy, de rendkívül kínosnak számít lerészegedni – az emberek ugyanis szeretik értékelni a felvonuló jelmezeket, az elhangzó dalokat és költeményeket.
A város egyébként is értékeli a művészeteket, nem véletlen, hogy az Art Basel a világ legjelentősebb művészeti vására. A helyiek elköteleződését nem csak a remek múzeumok mutatják meg, de a tény is, hogy komoly társadalmi nyomás van a tehetősebb polgárokon, hogy anyagilag is támogassák a művészeket.
A város körülbelül 300 nyilvános szökőkútja egy másik formája a művészet, az öröm és a közjó valószínűleg kevés más helyen létrejövő egyesülésének. Sok szökőkút nemcsak gyönyörű, hanem elég nagy ahhoz is, hogy a helyiek megmártózzanak bennük – ezzel pedig nyaranta sokan élnek is.
Az egyik helyi kedvenc a Pisoni-Brunnen (Pisoni-kút), közvetlenül a Kunstmuseum melletti utcán található, a város hatalmas, 1000 éves székesegyházának hátsó árnyékában. Mint sok bázeli szökőkút, ez is egy 18. századi, visszafogott barokk eleganciát tükröző alkotás. Elég nagy ahhoz, hogy forró napokon akár egy tucat embert is lehűtsön – a bázeli életérzést pedig talán semmi nem jeleníti meg jobban, mint egy fürdőruhában és szalmakalapban a szökőkút vizében magazint olvasgató nő, aki aztán az ebédszünete végén visszaveszi a kiskosztümöt, és besétál az irodájába – óramű pontosan az értekezlet megkezdésére.