Alapvetően inkább cinikus beállítottságú embernek tartom magam, de a házasságban, sőt a boldog házasságban hiszek. Hiszek abban, hogy a házasság mély és szép elköteleződés: hogy két ember közös munkájukkal támaszt és szeretetet adhat egymásnak egy életen át.
Ugyanakkor nem vagyok szélsőséges sem ebben a kérdésben. Azt is gondolom, hogy megtörténik, hogy két ember, bármennyire is hitte úgy, hogy működni fognak közöttük a dolgok, eljut a pontra, amikor be kell látniuk, hogy mégis jobb, ha külön folytatják az útjukat. Képmutató dolog lenne pálcát törni mások feje fölött azért, mert válnak, hiszen én is túl vagyok már egy házasságon, ami mégsem működött.
Ha létezik ebben a műfajban olyan, hogy szerencsés, hát én annak vallhatom magam. A házasságom békés keretek között, drámai jelenetek és nagy veszekedések nélkül ért véget, és egyikünk sem kezdett sarat dobálni a másikra. Csak beláttuk, hogy valami elmúlt, és nincs esély visszahozni már. Olvass még a témában
A szakítás 5 szakasza: ha próbálod megfejteni, mikor és hol mentek félre a dolgok
„Megtudtam, hogy börtönben ül, mert megölte a dögös lányt, akiért elhagyott.” – Történetek, amikor fájt belenézni az ex új életébe
7 intő jel, hogy a partnered valójában egyáltalán nem bánik jól veled
Együtt élni a válás alatt: jó ötlet lehet a gyerek szempontjából?
Ha őszinte akarok lenni, az első éjszakán, amikor a (volt) férjem nem aludt már az addig közös otthonunkban, egyfajta megkönnyebbült boldogságot éreztem.
De még ezzel együtt is azt gondolom, hogy a válás egyértelműen egy olyan szakasz volt az életemben, ami nagyon sok önreflexiót követelt meg.
Elvégre nem is sokkal korábban fogadalmat tettem valakinek arra, hogy vele élem le az életemet. Mi vezetett ahhoz a döntéshez? Mi változott meg azóta? Mi vezetett ahhoz a döntésemhez, hogy most mégis a különválás útjára lépek? Hogyan hihetek majd magamnak, ha valakivel ismét azt érzem, hogy vele akarok leélni egy életet?
Kemény munka, nem egy szombati buli
Mindezek persze kellemetlen kérdések, de képtelenség elkerülni őket, ha nem akarjuk, hogy a válásunk nyoma egy életen át elkísérjen minket. Nem, senki nem fog kevesebbet érni, nem lesz „sérült áru” vagy örökre kárhozott azért, mert volt egy (vagy több) házassága, ami mégsem működött. De ahhoz, hogy ezekből a zátonyra futott kapcsolatokból tovább tudjunk hajózni, igenis be kell tenni a munkát. Fel kell tenni magunknak a fájdalmas kérdéseket, el kell fogadnunk a magunk felelősségét és fel kell ismernünk a másikét. Helyre kell tennünk magunkban a dolgokat.
Önmagában a gondolat, hogy keretezzük át a válást, és valami végzetes kudarc helyett egy új lehetőségként, egy új fejezetként tekintsünk rá, nem egy rossz dolog, sőt. De a válást ünneplő partyk (ha nem is kivétel nélkül, de azt hiszem, sokszor) azt a munkát akarják megúszni, ami pedig elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy ennek az új fejezetnek valóban tiszták legyenek a lapjai.
A pukkanó pezsgő, a fekete estélyi és a torta az ex képével, amit aztán fel lehet vágni, nekem inkább azt üzenik: még mindig nem vagyok túl ezen. Ami egy nagyon is érvényes állapot. Továbblépni belőle azonban csak szembenézéssel lehet. Ha a képet egy Instafilter homályosítja el, azzal csak a magunk dolgát nehezítjük meg.
