A bútordarab
A feleségemmel évekig nagy volt köztünk a szerelem, még ma is jól emlékszem azokra az időkre, amikor rohantam haza a munkából, hogy vele lehessek. Emlékszem a csipkés babydollra, amit csak a kedvemért vett, mert tudta, hogy az agyam is eldobom majd ha meglátom benne. Aztán jöttek a gyerekek, teltek az évek és minden ellaposodott. A szépsége megkopott, felszedett 15 kilót, már nem volt az az észbontó nő, akiért odavoltam: bútordarabbá változott a házunkban. Amikor a gyerekek főiskolára mentek és elköltöztek, felregisztráltam egy társkeresőre, mert úgy éreztem, nekem jár még egy kis szenvedély. Csetelgettem, képeket kaptam és közben észre sem vettem, hogy a feleségem fogyott és újra elkezdte festeni a haját.
Amikor azt mondta, elutazik egy hétre a barátnőivel én ujjongtam, mert végre szabad lehettem. De nem jött össze egyetlen találkozó sem. A tíz nő, akivel beszéltem, mind felszívódott. Egyikük pénzt kért, a másik kriptovalutát akart eladni, a többi pedig eltűnt az éterben. Amikor a feleségem visszajött, észrevettem rajta a változást. Mintha kezdte volna visszanyerni a régi fényét, ragyogott! Elmondta, hogy van valakije és ez olyan volt, mintha letaglóztak volna. Rá kellett jönnöm, hogy én, a kopaszodó, pocakos középkorú férfi senkinek sem kellek, a feleségem pedig – aki nekem évek óta láthatatlan volt – most is képes az ujja köré csavarni a férfiakat. Azt mondja, nem akar elválni, mert a szeretője is házas és ez a felállás egyelőre megfelel nekik, így most azon dolgozom, hogy megpróbáljam visszaszerezni őt.
