Az önzetlen kedvesség egyre nagyobb érték és egyre ritkább is. Igazi kincs, hisz nincs olyan ember, aki folyton képes figyelmes, kedves, odaforduló lenni. Ha mégis találkozol valakivel, aki ilyen…nos, nála nem biztos, hogy minden rendben van.
A kedvesség alapvetően mindenkinek jó: annak aki kapja és annak is, aki gyakorolja. Ha másokkal segítőkészek, előzékenyek vagyunk, az ránk is pozitív pszichológiai hatással van: javul az önértékelésünk, boldogabbak leszünk, a világba vetett hitünk is megerősödik. Jónak lenni jó, mi baj lehet ebből? Csak az, hogy egy határon túl a kedvesség rombol. A mindenáron való előzékenység mögött megfelelési kényszer is állhat, amely sok elfolytással, visszatartott haraggal, önbecsapással járhat, az erőltetett szívélyesség pedig hosszú távon megbetegíthet.
A valódi kedvesség mindig egy olyan alapvető hiten alapszik, mely alapján azt gondoljuk, hogy a másokhoz való pozitív viszonyulásunk a másikból is kedvességet vált majd ki. Ugyanakkor az egészséges határok között létező kedvesség nem végtelen és nem mindenáron való. Normális esetben érezzük, hogy mennyit adhatunk magunkból és képesek vagyunk nemet is mondani.
Mi áll a túlzott kedvesség hátterében?
Aki viszont fogát összeszorítva, saját igényeit elnyomva segít másoknak, az már nem meggyőződésből kedves, sokkal inkább a szorongás vezérli. Azt gondolja, ez az elvárás vele szemben, csak ekkor szerethető és ezért alárendeli magát másoknak. Fél valódi önmagát adni, mert akkor csalódnak benne, elutasítják és konfrontálódnia kell. Úgy érzi, a legegyszerűbb, ha mindig mindenáron jól viselkedik és mindenkivel kedves, így elkerüli a bajt.
Csakhogy a harag, bánat, irigység, düh, mind vállalható és szükséges érzelmek, olyan ember pedig nincs, aki ezeket az érzelmeket soha nem éli meg. Épp ezért gyanús a folytonos kedvesség, jóindulat, ha valaki mindig mindenkinek a kedvében jár. A folyamatos kedvesség elfojtással kell, hogy járjon, hiszen valaki nem képes folyton ebben az állapotban létezni. Az elfojtott érzelmek pedig váratlanul kitörhetnek még több bűntudatot okozva.
A mímelt kedvesség mögött kialakulhat kiégés, depresszió, teljes kimerültség.
Az emberi kapcsolatok is kárt szenvednek, hiszen aki másnak mutatja magát, azt soha nem lehet teljesen megismerni, nem lehet hozzá igazán közel kerülni. Az eljátszott kedvesség felszínes kapcsolatokat szül. Végül a rengeteg elszalasztott lehetőség, melyekről azért mondunk le, mert inkább másoknak akarunk megfelelni, mint magunknak, megbánások sorához vezethet és még szomorúbbá, csalódottabbá tehet.
Mi lehet a megoldás?
Természetesen nem kell lemondanunk a kedvességről, épp csak nem mindegy, mi vezérli azt: pozitív értékrendszerünk vagy szorongás, belső bizonytalanság. Lehetünk őszinték másokhoz anélkül, hogy bántóan visszautasítanánk őket és kedvesek, segítőkészek úgy, hogy közben nem áldozzuk fel magunkat.
A mindig kedves ember, aki soha nem mutat semmiféle negatív érzelmet, nem létezik erőlködés nélkül, valójában kedvessége egy védőpajzs, ami mögé elbújik a félelmetesnek tűnő világ elől. Így elsre kellemesnek tűnő viselkedése nem őszinte, segítségnyújtása nem belső motiváció. Habár másokhoz előzékeny, valójában neki van szüksége segítségre és megértésre.