A bántalmazás fájdalma, ami még mindig él
Egy másik alkalommal távoli századba repültünk vissza, úgy éreztük, hogy az 1600-as években járhatunk. Ez az állítás annyira borzasztó események köré épült, hogy sok mindenre nem tudtunk rálátni és nagyon erős fizikai tüneteket is tapasztaltunk (erős hányinger, feszítő fejfájás, remegés, hidegrázás, abbahagyhatatlan zokogás).
Szinte azt éreztem, hogy a saját érdekünkben a tér védelmet biztosít számunkra, és nem fed fel mindent, mert ép ésszel nem tudnánk befogadni.
Tapintani tudtam, hogy hideg, kemény, poros földön fekszem és éreztem, hogy nagyon fázom, alig van bennem élet. Az egész „helyszín” egy régi, dohos, romos ház belsejét idézte meg számomra és óriási súllyal nehezedett mindenkire, aki részt vett az állításban. Olvass még a témában
„A testem már nem csak az enyém” 10 jó dolog, amiről le kell mondanom, mióta gyerekem van
Kompromisszumok nélküli, mindenki számára élvezhető édességekkel varázsol el a magyar Naked Noble márka
Mi volt az a pillanat, amikor rádöbbentél, hogy depressziós vagy?
Teszt: Milyen változásra van most szükség az életedben?
Annyira megviselt, hogy nem is emlékszem minden részletre. Az biztos volt, hogy egy fiatal nőt képviselek, akit nagyon súlyosan bántalmaztak, elnyomtak, és aki úgy érezte, hogy a halál ezerszer jobb, mint az a szenvedés, amit éppen átél. Ami még megrázóbbá tette a helyzetet, hogy a bántalmazója mintha nem is tudott volna arról, hogy mit tesz, mintha nem lett volna épelméjű.
Ráadásul az egész család és a közvetlen környezet is elfordult ettől a helyzettől, mintha nem lett volna hozzá közük. A nő mindenki számára láthatatlan volt.
A jelenben megtudtuk, hogy akinek állítottunk, a „láthatatlanság érzése” miatt fordult a családállítás módszeréhez. Kapcsolataiban mindig úgy érezte, hogy nem veszik komolyan, nem érvényesítheti az akaratát és ami fontos: nem is bízhat senkiben, biztosan bántani fogják. Ezt a transzgenerációs sérülést így csatornázta át a jelenbe.
