Voltak idők, amikor mindenkinek joga volt nevelni egy gyereket, még az utca népének is, ha annak kirívó, deviáns viselkedése volt. Voltak idők, amikor a gyerekek nevelését nem a szülő végezte, hanem nevelők, vagy épp olyan, viszonylag idegen emberek, akikhez a gyerek fiatalon került, mert ott dolgozott, vagy tanult valamilyen szakmát. Ezek a gyerekek sokkal inkább voltak körültekintőek, mint a mostaniak, akik olyan szerencsések, hogy családban nőhetnek fel…
Mindenek kezdete
A nevelésbeli különbségek először a városokban voltak tetten érhetők. Itt ugyanis sokkal több ember lakott, nem ismerte mindenki a másikat. Mégis, régebben „divat” volt odafigyelni a másik emberre, főként a gyerekekre. A nevelés közösségi érdek volt, ami a szülőnek a gyereknek is biztonságot adott.
Amelyik gyerek kirívóan, megbotránkoztató módon viselkedett, azt bizony bepanaszolták az iskolában, a szülőnél, vagy – ha annyira szörnyű dolgot tett – bizony, egy idegen felnőttől kapott pofonnal gazdagabban tért haza.
A szülő nem azt kérdezte meg először, hogy ki bántott, hanem azt, hogy miért… és ha jogos volt a pofon, a gyerek megkapta a párját is otthon.
A gyerekvédelmi törvény
Sok visszaélés is volt gyermekek kapcsán, emiatt lett szükséges a szigorú gyerekvédelmi törvény. Ám, ez úgy tűnik, hogy a mai nevelési elvek és idő hiánya miatt inkább azt eredményezte, hogy a gyerekek bármit megtehetnek, kontroll nélkül.
Etikai rendszerük fejletlen, nem tudják, hol a határ – ami amúgy is igen képlékeny a „modern” gyereknevelési elvek miatt. Tehát, nincs „visszaigazoló” „makarenkói” pofon, mint a régmúltban.
A probléma gyökere
A probléma nem az, hogy nem lehet pofozni a gyereket – sőt, ez jó.
A probléma az, hogy a tekintélyelvű nevelést teljesen elvetik, mint abszolút rosszat.
Az is probléma, hogy a gyerekek tudják: nem figyel rájuk az utca népe, a szomszéd, így mindent megtehetnek, amiről ők úgy gondolják, hogy nekik megfelel. Márpedig meg kell húzni a határokat, és azokat be is kell tartatni, hogy kialakuljon az egészséges etikai rendszerük, ítélőképességük. Ám nincs, aki a nap minden órájában ezt betartatná velük…
Gyakorlatilag más gyerekére figyelni, komoly konfliktust hozhat magával, akár büntetést is, így senki nem vállalja ezt fel.
Miben volt jobb régen?
Az utca népe felelősséget érzett a másik ember iránt. Ez nem csak nevelésben látszott meg, hanem abban is, hogy a bajba jutott gyereken segítettek. Hazakísérték, esetleg nyomon is követték sorsát egy ideig. Tehát a szülők nagyobb biztonságban tudhatták gyerekeiket, mint most.
Egyéb iránt bajba jutott gyerekként néztek a tiszteletlen gyerekre is, hiszen ez is baj, csak hosszabb távon érik be a (rossz) gyümölcs. Tehát, ha rászóltak egy ilyen gyerekre, az is segítségnek minősült. Ezt – akármilyen hihetetlen – el is várta minden szülő a másiktól.
Tehát a gyerek egy szelet volt a jövőből, melyből a jelen faragta a neki tetsző jövőt.
Ezzel szemben ma
A gyereket a nagy többség úgy neveli, mintha a „kis Budhát” nevelné. Mások számára érinthetetlennek.
Ez csak bizonyos esetekben jelenti azt, hogy mindez a gyerek érdekében történik – mondjuk, mert sokkal érzékenyebb. Nagy többségében ez sajnos azt jelenti, hogy a szülő „tulajdonának” tekinti saját gyerekét.
Cicomázza, ész nélkül kényezteti, elvárások nélküli, felelősségvállalást mellőző felnőttnek neveli. Durva, kiélezett lesz a hasonlat, de pont úgy, mint egy házi kedvencet…
Tegyük fel magunknak a kérdést!
Túlgondolt gondoskodási vágyunk a fontosabb, vagy az, hogy egészséges lelkű, etikai rendszerű felnőttet neveljünk? Fontos, hogy nevelésünk a világ számára látványos legyen? Vagy az fontos, hogy megfelelő mértékben ismerje gyerekünk saját magát és ennek megfelelő igényeit?
Miért kenjük nevelési hibáinkat a társadalomra, és valóban a gyereknek van-e szüksége elsősorban pszichológusra, nem nekünk, a szülőknek, akik nem látjuk azt, hogy hol rontottuk el?
