Egy alig ötszáz fős faluban nőttem fel. Olyan helyen, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol a boltos már akkor tudta, mit fogsz venni, amikor még csak betetted a lábad az ajtón, és ahol ha elindultál az utca egyik végéből, a pletyka hamarabb ért oda rólad a másikra, mint te. Gyerekként ez biztonságot adott, tinédzserként viszont inkább fullasztónak éreztem. Tizennyolc évesen Budapestre költöztem, és az első hónapokban sokszor úgy éreztem, egy másik galaxisra érkeztem, ahol nem értem az embereket.
A falusi csend után felfoghatatlan volt, hogy itt mindig történik valami. A buszra várva mellettem tíz nyelven beszélnek, az utcán az emberek úgy öltözködnek, hogy arról a faluban egy évig beszélnének, itt meg a szeme sem rebben senkinek, és senki sem figyel arra, hogy ki vagyok. Ez egyszerre volt felszabadító és ijesztő. Az első években sokszor vágytam vissza a megszokott ritmusra: a lassú, kiszámítható hétköznapokra, ahol legfeljebb az hozott izgalmat, ha a szomszéd tehene átszökött a kertünkbe. Komolyan.
De közben Budapesten valami olyat kaptam, amit vidéken soha. A szabadságot, hogy önmagam lehessek. Senki sem nézett furcsán, ha színesre festettem a hajam, ha olyan ruhát vettem fel, ami eltért attól, amit mások hordtak. Nem kellett megmagyaráznom, hogy miért olvasok bizonyos könyveket, miért érdekelnek bizonyos előadások. Olvass még a témában
Van egy hely a Dunánál, aminél varázslatosabb úti cél nincs
7 nagyon vicces szobor a világból, amin nem lehet nem mosolyogni
Kézmosás, lift, mozi: Dolgok, amiket kezdetben visszautasítottak az emberek
„Ami a földön 3-4 ital, az a levegőben két korty.” – Ezért üt be jobban az a pohárka alkohol a repülőn
Itt természetes volt, hogy mindenkinek van valamilyen „mániája”, és hogy a sokféleség nemhogy elnézett dolog, hanem kifejezetten érték.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy Budapesten minden tökéletes lenne. Sőt, van, ami kifejezetten bánt. A legjobban az zavar, hogy mennyire immunissá váltam az emberek nyomorára. Tizennyolc évesen még összeszorult a szívem, ha hajléktalant láttam az aluljáróban, ma már el tudok sétálni mellette úgy, hogy nem érzem át teljes mélységében a helyzetét. Ez a közöny egyfajta önvédelem, és tudom, hogy valamilyen szinten szükséges a túléléshez, mégis mindig azt érzem, hogy nem szeretem, hogy ez is a személyiségem része lett.
A zaj is állandó kísérőm: Budapesten nincs igazi csend, legfeljebb hajnalban, és akkor is áthallatszik egy autó dübörgése vagy egy villamos zaja. És persze ott van a rengeteg autó, a dugók, a szmog, a folyamatos tülekedés, ami gyakran őrjítő.
Mégis, ha valaki ma azt kérdezné, el tudom-e képzelni, hogy visszaköltözzek a falumba, a válaszom egyértelműen nem lenne. Hiába vágyom néha a vidéki nyugalomra, hiába hiányoznak az ismerős arcok, tudom, hogy nem tudnék újra ott élni. Budapest túl sok mindent adott ahhoz, hogy valaha lemondjak róla.
A legnagyobb különbséget a szellemi közeg jelenti. Aki nyitott, érdeklődő, akinek fontos a kultúra, az jellemzően elköltözik a kistelepülésekről. Ez egy szomorú, önmagát erősítő körforgás: mivel egyre kevesebb az igény, egyre kevesebb a lehetőség is, legyen szó színházról, koncertről vagy akár csak egy izgalmas könyvesboltról. Így aztán azok, akik mindezekre vágynak, kénytelenek elhagyni a falut, és beköltözni a városba. Vidéken maradni ezért gyakran kompromisszum: lemondás a kulturális élményekről, az intellektuális közeg inspirációjáról. És bár igazságtalan ez azokkal szemben, akik szeretnének hozzáférni mindehhez, a helyzet mégis ez. Elég csak megnézni, mennyit kell utazni egy-egy koncertért vagy színházi előadásért vidéken, miközben Budapesten egyetlen este annyi program közül lehet válogatni, hogy az embernek muszáj lemaradnia valamiről.
