Mi az együttérzés?
Az együttérzés talán a legnagyobb dolog, ami emberrel történhet. Ugyanis ez azt feltételezi, hogy nem vagyunk önzők, tudunk és akarunk támaszt nyújtani, annyira, amennyire tőlünk telik. Ez, ha úgy tetszik, egy energiaátadó folyamat, amiben mindkét fél csak nyerhet. Az együttérzés alapja az egyenrangúság, az, hogy a lelki segítségre szoruló embertársainktól nem vesszük el még az emberi méltóságot is, amivel tovább rontunk a helyzetén.
Az együttérzés feltételezi azt, hogy kiforrott személyiségek vagyunk, megfelelő empátiás készséggel, potenciállal, megfelelő, minőségi szeretettel – emberszeretettel.
Mi a sajnálat?
Egy eszköz. Sok ember használja kapcsolataiban, gyerekek, felnőttek egyaránt, önös érdekből. Hogyan? Úgy, hogy sajnáltatják magukat, adott problémáikra felhívják a környezet figyelmét – azaz, figyelemfelkeltő eszközként. Ezt az eszközt többnyire az érzelmileg nem kiforrott emberek használják, nagy hatékonysággal, ösztönösen.
A sajnáló fél – többnyire – illemből, megszokásból, felületesen próbál azonosulni a sajnáltató problémáival. Olyan ez, mintha egymásnak dobálnák az energialabdát, melyben mindkét fél nagy energiaveszteségeket szenved el.
Egyoldalúság
A sajnálat egyirányú, valaki kéri, és valakitől megkapja. A cselekedet maga, a probléma irányába mutat, nem a probléma megoldásának irányába. A sajnálat különbséget tesz a két ember között: neked milyen rossz, nekem pedig mennyivel jobb.
Az ember természete – eredetileg – a segítségnyújtás irányába kellene, hogy mutasson, abba az irányba, hogy azoknak az embereknek, akik kevesebbnek érzik valami miatt magukat embertársaiknál, megfogjuk a kezét, és a kiút irányába ,,húzzuk”. Ez ugyan annyi energiába kerül, mint a sajnálkozás.
Miért negatív?
A sajnálat – alapvetően – maga a lenézés, annak egy kifinomult formája, az emberi különbségek hangsúlyozása. Tipikusan az az eszköz, amit jónak vélünk, ám kártékony – nagyon hatásosan kártékony. Egy negatív életérzés, negatív energia, szépen csomagolva.
Ezt gyerekkorunkban tanuljuk meg, rosszul. Mert rosszul tanítják meg. A kiindulópont az együttérzés és a sajnálat kapcsán az, hogy a gyerek ne legyen önző, figyeljen másokra, mások igényeire, problémáira. Ám arra többnyire már nincs mód, idő, hogy ezen érzés tanulásának folyamatát jó irányba tereljük – valahol elsikkad, és rögzül.
Figyeljünk oda
Sose mondjuk egy gyerek előtt, hogy sajnáljuk a szomszéd bácsit, mert félresiklott az élete, vagy a mozgássérült gyereket a játszótérről, mert nem élhet olyan életet, mint a nagy többség. Érdemes megtanítani gyerekünknek: sajnálat – lelki vergődés – helyett inkább mosolyogva(!) kérdezze meg miben segíthet.
Azt is érdemes elmondani neki, hogy minden ember élete másképp teljes – azaz, ha egy gyerek nem képes futni, attól még más dolgokra igenis képes, akár sokkal jobban, mint a többi, és valószínűleg ez teljessé teszi az életet.
Az élet nem attól teljes, mert minden lehetőség adott számunkra, hanem attól, hogy ha akad egy lehetőségünk, abból a legjobbat hozzuk ki. A sajnálat az, amikor az egyik ember ül a földön, és te állsz mellette, az együtt érzés az, amikor letérdelsz mellé, és amikor körbenézel az ő perspektívájából, azt látod, amit ő. Nem ugyan az a két dolog. Érdemes figyelni rá…