Ami egy nagyon aranyos helyzet volt, az a kórházban történt, ahova évek óta járunk. Természetesen mindenki tudta, hogy most én vagyok a beteg, de a saját ápolómon kívül, aki kezelt, a többiek nem szóltak, nem mutatták, hogy tudják. Aztán egyik nap, amikor már mindenen túl voltam, már kendő sem kellett, akkor jöttek oda és kérdezték meg, hogy akkor most már minden rendben van-e. Akkor jöttem rá, hogy nekik is mennyire nehéz, amikor egy ismerőst így látnak.
Rólam rendszeresen sutyorogtak a kórházban, valószínűleg mert én mindig hatalmas lendülettel és vidámsággal érkeztem meg a hatalmas baglyos párnámmal, az „eccarvús” takarómmal, plusz a kis baglyos sütisdobozommal és kulacsommal. Mindig előző este gondosan összekészítettem a csomagot, mert készültem a másnapra.
Nekem a kezelés nem kínzás volt, hanem az életem. Azt hiszem, ha nem így megyek, hamar romlott volna az állapotom. Olvass még a témában
Ami rosszul esett? Egyik alkalommal feküdtem a kezelőben, próbáltam pihenni. Valaki bejött a folyosóról, megállt az ágyam végében, alaposan végigmért, majd kiment, és szerintem megbeszélték, mit látott. Én jót röhögtem, a mázlija az volt, hogy anyu későn fordult meg, addigra már kint volt, mire ő reagált volna. A mai napig nem értem az egészet, hiszen az egész folyosó tele volt rákosokkal, mitől jött ez a késztetés, hogy engem megbámuljon.
