Az első és legnagyobb aggályom az, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntarthatósága egyre több kérdőjelet vet fel. Látom, hogy a társadalom öregszik, a fiatalok száma egyre kevesebb, és a jelenlegi járulékfizetési rendszerben egyszerűen nem lesz elég aktív dolgozó, aki eltartja a növekvő számú nyugdíjast. Ha belegondolok, hogy 30 év múlva, amikor én is elvileg jogosult lennék a nyugdíjra, vajon lesz-e még egyáltalán olyan állami nyugdíj, amiből meg lehet élni, elfog a szorongás.
A másik félelmem a nyugdíj összegével kapcsolatos. Már most is azt látom, hogy a frissen nyugdíjba vonulók többsége jóval kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni, mint aktív korában. Az infláció, a forint értékének csökkenése, az élelmiszer- és rezsiárak emelkedése mind azt vetítik előre, hogy a jelenlegi nyugdíjak vásárlóereje is rohamosan csökken. Ha pedig a mostani fiatalabb generációk nem tudnak elég tartalékot képezni, akkor a nyugdíj tényleg csak egy szerény túlélési lehetőség lesz, nem pedig az aktív évek méltó lezárása.
Sokat gondolkodom azon is, hogy egyáltalán milyen életminőség vár rám idősen. Vajon lesz-e egészségügyi ellátás, szociális támogatás, vagy egyáltalán olyan közösség, ahol az idősek nem magányosan, elszigetelten élnek? Olvass még a témában
Évtizedekre szóló változásokat jósolnak a csillagok 2026-ra
4 csillagjegy, aki nagyon illik hozzád, ha extrovertált vagy
„A lányom azt mondta a tanárnak, hogy elhagytam a családot, pedig csak vidékre mentem a nagyihoz.” – 10 vicces sztori a dramatikus gyerekekről
Ezt hozza a mai nap a numerológia szerint: megbékélés és összefogás
A jelenlegi egészségügyi rendszer állapota, a szakemberhiány, a hosszú várólisták mind azt sugallják, hogy időskorban sokkal kiszolgáltatottabbak leszünk, mint a mostani nyugdíjasok.
A nyugdíjjal kapcsolatos bizonytalanság miatt egyre inkább azt érzem, hogy magamra vagyok utalva. Próbálok félretenni, öngondoskodni, magánnyugdíj-pénztárat keresni, befektetni, de közben tudom, hogy a legtöbb magyar nőhöz hasonlóan nekem sincsenek óriási tartalékaim, és egy-egy váratlan kiadás (betegség, munkahely elvesztése, családi krízis) könnyen lenullázhatja a megtakarításaimat.
A legnagyobb félelmem mégis az, hogy a társadalom egyre inkább magára hagyja az időseket. A családok szétszóródnak, a generációk közötti szolidaritás gyengül, és egyre kevésbé lehet számítani arra, hogy majd a gyerekeink, unokáink fognak gondoskodni rólunk. Egy olyan világban, ahol mindenki a saját túléléséért küzd, a nyugdíj már nem egy biztos pont, hanem inkább egyfajta bizonytalan ígéret, ami lehet, hogy sosem teljesül.
Mindezek ellenére szeretnék hinni abban, hogy lesz még értelme dolgozni, félretenni, tervezni. Szeretném azt gondolni, hogy egyszer majd én is megengedhetem magamnak a lassabb tempót, a pihenést, az utazást, vagy akár azt, hogy az unokáimnak mesélek a régi időkről.
De egyre inkább úgy érzem, hogy a nyugdíj, mint cél, ma már inkább illúzió, mint biztos jövőkép.
