Harmincöt éves magyar nőként egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a nyugdíj szó hallatán nem a békés, kertészkedős, utazgatós öregkor képe jelenik meg előttem, hanem inkább egy bizonytalan, ködös jövő, amelynek a körvonalai is egyre elmosódottabbak. Gyerekként még magától értetődőnek tűnt, hogy egyszer majd én is nyugdíjba megyek, ahogy a nagyszüleim, szüleim – mostanra viszont ez a cél inkább tűnik illúziónak, mint reális életpálya-végpontnak.
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Az első és legnagyobb aggályom az, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntarthatósága egyre több kérdőjelet vet fel. Látom, hogy a társadalom öregszik, a fiatalok száma egyre kevesebb, és a jelenlegi járulékfizetési rendszerben egyszerűen nem lesz elég aktív dolgozó, aki eltartja a növekvő számú nyugdíjast. Ha belegondolok, hogy 30 év múlva, amikor én is elvileg jogosult lennék a nyugdíjra, vajon lesz-e még egyáltalán olyan állami nyugdíj, amiből meg lehet élni, elfog a szorongás.
A másik félelmem a nyugdíj összegével kapcsolatos. Már most is azt látom, hogy a frissen nyugdíjba vonulók többsége jóval kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni, mint aktív korában. Az infláció, a forint értékének csökkenése, az élelmiszer- és rezsiárak emelkedése mind azt vetítik előre, hogy a jelenlegi nyugdíjak vásárlóereje is rohamosan csökken. Ha pedig a mostani fiatalabb generációk nem tudnak elég tartalékot képezni, akkor a nyugdíj tényleg csak egy szerény túlélési lehetőség lesz, nem pedig az aktív évek méltó lezárása.
Sokat gondolkodom azon is, hogy egyáltalán milyen életminőség vár rám idősen. Vajon lesz-e egészségügyi ellátás, szociális támogatás, vagy egyáltalán olyan közösség, ahol az idősek nem magányosan, elszigetelten élnek?
A cikk folytatódik, lapozz!
Nyugdíjas élet: felszabadult boldogság vagy céltalan útvesztés?
