Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy egy-két kirívó esettől eltekintve – ezeket lentebb típuskarakterekként tárgyalom majd – alapvetően nagyon jók a netes ismerkedés terén szerzett tapasztalataim, a komoly kapcsolataim zöme onnan származik. Sőt, ahogy mondani szokták, minden jó, ha jó a vége – már az elején lelövöm a poént, mint Columbo – én a férjemet is neten ismertem meg, akivel már van egy gyönyörű, majd’ két éves kisfiunk is. De említhetném a barátnőmet is, aki ugyancsak férjhez ment első webes szerelméhez és két gyermekük született, azóta is boldogok együtt.
A kezdetek: egy virtuális identitás születése
Egyik barátnőm vett rá, hogy regisztráljunk egy Harry Potter chat nevű helyre, akkor voltam 17 éves és imádtam a regényt, így jó ötletnek tűnt. A mai napig emlékszem, hogy egy Draco nevű sráccal kezdtem beszélgetni és nagyon szórakoztató volt. A barátnőm egy ideig olvasgatta, miket írunk, majd haza kellett mennie én meg ott maradtam újdonsült chatpartneremmel. Talán két-három napig beszélgethettünk, amikor egyszer csak megkérdezte, mennyi idős vagyok és sokkot kapott, hogy 17, mert ő meg csak 13 volt. Hamar könnyes búcsút vettünk egymástól, de én már rákaptam a dolog ízére, hát így kezdődött. Még aznap regisztráltam a chat.hu-ra és belevágtam egy tizenegy évig tartó életkalandba. A mára legendássá vált oldal néhány év után unalmassá vált számomra és elkezdtem kipróbálni az akkor már egyre nagyobb teret hódító társkeresőket.
Én mondhatni veteránnak számítok egyébként, mert 2001 és 2012 között voltam fent. 2012-ben ismertem meg a férjemet és bár előtte párkapcsolaton belül se töröltem magam, ezúttal végül megtette a rendszer helyettem, mert nem éreztem szükségét, hogy belépjek. Nem véletlenül használom konzekvensen az „ismerkedés” kifejezést, tudniillik én soha nem társat kerestem, legalábbis nem így álltam egy ismerkedéshez. Egyszerűen hagytam, hogy azzá alakuljon a dolog, amivé szeretne, és ha mindketten akartuk, akkor igen, egy komoly kapcsolat lett belőle. Amikor épp nem volt senki az életemben, az is megesett, hogy beleszerettem olyanba, akibe nem kellett volna, ezek egyoldalú történetek. Olvass még a témában
AI‑szexrobotok és női jogok – hol húzódik a határ az erkölcs és a technológia között?
„A második randin adott nekem egy kis játékautót.” – Férfiak, mi volt a legcukibb dolog, amit egy nő tett értetek?
Férfiak vallomásai: Mikor jöttem rá, hogy a párom nélkül életképtelen vagyok?
10 apró jel, ami igazolja, hogy belezúgtál a legjobb barátodba
De ami alapjaiban mozgatott, nem a társkeresés volt, hanem hogy embereket ismerjek meg és beszélgessek.
Így esett, hogy igazán mély és értékes barátságokra is szert tettem, de volt baráti kapcsolatom extrákkal is, ahogy a jó filmes kliséből ismerjük. Emberek és lehetőségek vettek körül, melyekből sokféleképpen tudtam profitálni. Ezért tűnt természetesnek, hogy nem kell törölnöm magam akkor se, ha együtt vagyok valakivel. Persze ilyenkor mindig jeleztem a profilomon, hogy nem vagyok szingli és csak beszélgetni járok fel.
Vadymvdrobot/depositphotos.com
Olvastam olyan szociológiai tanulmányt, amely a 2015-ös évet jelöli meg, amikor is a netes ismerkedés népszerűsége nem csak egyértelműen megnőtt, de a vezető platformjává vált a társkeresésnek. Nem csoda, ilyen világot élünk. Napjainkban nem ciki beismerni, hogy valaki fenn van a Tinderen, a love.hu-n vagy akárhol máshol. Amikor én kezdtem a pályafutásomat, még sokan kérdezték tőlem, hogy mi a motiváló a netes ismerkedésben, miért pont ott, mire jó ez? Hol van a személyesség varázsa és hasonlók, mintha legalábbis nem ugyanúgy mennék személyes randira egy csetelést követően, mint bárki más egy szemtől szembeni invitálás után. A helyzet az, hogy nekem jól körvonalazható okaim voltak, amiért a net mellett döntöttem, bár eleinte ezek számomra se tűntek ilyen egyértelműnek.
Egyrészt irodalom-dráma tagozatos gimibe jártam, majd magyar szakra az ELTE Bölcsészkarán, végül pedig színháztudomány mesterszakra a Károlin. Egyértelmű, hogy mindenhol súlyosan alulreprezentáltak voltak a fiúk, férfiak. Másrészt nem szerettem bulizni járni, mert nem tudok táncolni és mert egy lazaszövésű baráti társaságban nehezen oldódom. És igen, az okok között szerepelt az is, hogy mozgássérült vagyok és az emberek hajlamosak az első benyomást a látványra alapozni. Mondhat bárki, bármit, ez ösztönös és én mindig is tisztában voltam vele. Nekem a net helyzeti előnyt hozott.
Az intelligenciám és a vonzerőm került előtérbe és mire előjöttem a mozgássérültség kérdésével (mert sosem árultam zsákbamacskát), a kiszemeltem már szimpatizált velem annyira, hogy ez kevéssé érdekelje.
Később, mikor már volt egy kis rutinom a netes ismerkedésben, akkor értettem meg a legnagyobb előnyét ennek a platformnak, ami a tudatos szűrés és keresés az emberek színes és végtelen kavalkádjában. Már nem csak azt tudtam, hogy kit és milyen kapcsolatot keresek, hanem azt is, hogy hogyan találom meg, aki nekem tetszik. Innentől kezdve nem vártam a sült galambot, inkább vettem magamnak a bátorságot és én írtam rá egy-egy fiúra.
Drága férjem azóta is emlegeti, hogy „én kezdtem ki vele”, na de milyen jól tettem! Minden idők legjobb kattintása volt! Úgy vagyok vele, ha egyszer életünk szinte minden területét tudatosan irányítjuk, hát miért kéne pont a legfontosabb kérdésben, a szerelmünk megtalálásában a puszta véletlenre hagyatkozni, teszem azt arra várni, hogy egy barátunk bemutasson egy barátja unokatestvérének egy házibulin… Van ennyi időnk? – kérdem én. Szerintem nincs, az élet rövid, érdemes kicsit segíteni a sorsnak.
