A fal
A párkapcsolat – számomra – legnehezebb része mindig az volt, amikor az ügyeletes barátnő úgy adta tudtomra hogy haragszik rám valamiért, hogy felcsapta az orrát és hallgatott. Ilyenkor ezt nekem észre kellett vennem, meg kellett kérdeznem, mi a baja, ő erre minden alkalommal azt válaszolta sértődötten, hogy „semmi”, majd nekem kellett meghunyászkodva kikönyörögnöm belőle, mi rosszat tettem. Ezt minden nő csinálja, mert a barátaimmal beszéltünk erről és mi férfiak kivagyunk ettől. Nem vagyunk gondolatolvasók, ősemberek vagyunk, ezért sosem fogunk magunktól rájönni, mit rontottunk el, ha nem mondja el a hölgyemény. Amikor összejöttünk Verával és kb. harmadjára mentünk bulizni a barátaimmal, hazafelé a kocsiban azt mondta, hogy úgy érzi, keveset foglalkoztam vele az este, sokat voltam a barátaimmal és egyedül hagytam a többi barátnővel. Megdöbbentem, de igaza volt, ezért mondtam, hogy sajnálom. Azt mondta: „Semmi gond kicsim, de erre kérlek figyelj oda legközelebb, köszi.” Majd mosolyogva puszit dobott. Nem csendes sértődést adott elő, hanem elmondta, mi volt a baja, hogy min változtassak és meg is bocsátott. Akkor tudtam, hogy Vera lesz az a nő, akinek gyűrűt húzok az ujjára.
