Mindig is olyan ember voltam, aki szeret tervezni. Imádom előre átgondolni a napjaimat, a hetemet, a hónapomat. Egy jó naptár, néhány frappáns to-do lista, és máris úgy érzem, uralom az időmet.
A hétvégéimet is gyakran előre kitalált programokkal töltöm meg, vagy ha nem is szervezek be konkrét eseményeket, fejben mindig tartogatok néhány lehetőséget: elmaradt házimunka, haladás egy félbehagyott projekttel, baráti találkozó, egy kis tanulás, olvasás, írás – csak ne teljen el „haszontalanul” az idő.
De az utóbbi időben valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy az idő menedzselése nem mindig arról szól, hogyan lehet a legtöbbet kihozni minden percből. Néha épp azzal nyerek a legtöbbet, ha nem próbálom meg betáblázni a szabadidőmet. Olvass még a témában
A semmittevés nem tétlenség, hanem döntés
Volt egy hétvége nem is olyan régen, amikor – kicsit kényszerből, kicsit kíváncsiságból – úgy döntöttem: nem csinálok semmit. Nem foglaltam le magam, nem „mentettem le” semmilyen programötletet vész esetére, nem vettem elő a régóta halogatott feladatokat. Eleinte fura érzés volt. Majdnem bűntudatom támadt. De aztán történt valami váratlan: jól éreztem magam.
Nem szó szerint „semmit” csináltam, hiszen megreggeliztem, olvasgattam, megnéztem egy filmet, elmentem sétálni, de mindezt úgy, hogy nem akartam semmi „hasznosat” kipipálni – és ez felszabadító volt.
