Titokban
Kívülről úgy tűnhetett, hogy „hamar túltettem magam” a dolgon, de valójában minden nap meg akartam halni és vagdostam magam. Anyám észrevette a sebeket a karomon – pedig igyekeztem olyan helyen vagdosni, amit még eltakart a ruha – és beutalt egy intézetbe, ahol sokat segítettek, de nem hiszem, hogy belőlem valaha egészséges, boldog ember lesz.
Sajnos nem
Van az a mondás, miszerint „ami nem öl meg, az erősebbé tesz.” Ezt mindig inspiráló gondolatnak tartottam, de nálam sajnos „nem jötte be.” Én nem lettem erősebb, csak lelkileg sérült. A nap bármely szakaszában spontán elsírom magam. Nem tudok aludni, még bivalyerős altatóval sem. Úgy élek, mint egy zombi, mintha nem is én irányítanám magam. Mintha a világ körülöttem le lenne halkítva és a belső hangjaim lennének felhangosítva, amik elviselhetetlen zajként emlékeztetnek arra a szörnyűségre, ami történt.
