Sokaknál előfordul, hogy a párválasztás során a szüleire hasonló emberbe szeretnek bele. Ez lehet akár tudatos is, de a legtöbbször egy tudatalatti folyamat. Megkérdeztünk egy szakértőt arról, miért választhatunk magunknak ilyen párt, és miért ennyire meghatározó a szülői minta.
A szüleinktől sok mindent megtanulunk, nem csak beszélni, járni, vagy azt, hogy hogyan kell viselkedni. – A szülők személyisége hozzájárul ahhoz is, hogy milyen párt választunk majd magunknak – tudtuk meg Arany Gabriella pszichológustól. Vagy mi hasonlítunk majd a saját édesanyánkra vagy édesapánkra, vagy a párunk.
Ugyanolyat vagy épp az ellenkezőjét
Ahogy egyre idősebbek leszünk, tudatosan vagy sem, de észrevehetjük, hogy nemcsak külsőleg, de sok mindenben belsőleg is hasonlítunk a szüleinkre.
– Éppen ezért nem meglepő, hogy a párválasztás esetében is fontos szerepet kap a szülői modell: vagy ugyanolyat, vagy éppen az ellenkezőjét keressük, de szinte mindenkinél szerepet játszanak az otthonról hozott dolgai. Ennek oka, hogy a gyermekkorunkban bennünket érő hatások, nagyban befolyásolják a felnőtt életünket, és a szüleink azok, akik példaként vannak jelen, miközben felnövünk – magyarázta kérdésünkre a szakember.
Szüleinktől látjuk, hogy hogyan élik az életüket, megfigyelhetjük a mozdulataikat, halljuk a kommunikációjukat: édesanyánk az első női, édesapánk az első férfi modellünk, így a nemekről kialakuló képet rajtuk keresztül alakítjuk ki.
– Mondhatjuk, hogy ösztönösen azokhoz az emberekhez vonzódunk, akik vagy külsőleg, vagy belsőleg hasonlítanak szüleinkhez, ilyenkor úgy érezzük, hogy kicsit visszakapjuk a gyermekkori biztonságérzetünket, vagy azt az érzést, amit akkoriban az otthon melege jelentett számunkra. Emellett a szülők iskolázottsága és a társadalomban elfoglalt helye is fontos eleme a párválasztásunknak: ha szüleink diplomás emberek, nagy valószínűséggel tanult párt fogunk választani magunk mellé, hiszen így érezzük nagyobb biztonságban magunkat – fogalmazott Arany Gabriella.
Gyakran előfordul azonban az is, hogy szüleink nem tudnak pozitív példával szolgálni nekünk, de a negatív mintát is mintaként fogjuk fel.
– Ha tudatosak vagyunk, akkor ebben az esetben tudatosan más kinézettel és tulajdonságokkal rendelkező párt választunk magunknak, hogy ne ismétlődjön meg a régmúlt, de ez nem mindig van így. Aki az egész családjában például azt látta, hogy a férfi folyton ivott, a nő meg alárendelte magát a férje akaratának, akkor öntudatlanul is ezt a viselkedési formát sajátíthatja el, és mivel azt hiszi, hogy ez a normális, nem is akar ebből kitörni, és olyan társat választ magának, aki emlékezteti az édesapjára – mondta a szakértő.
Amikor nem megy az elfogadás
Ha a szüleinket nem tudjuk elfogadni, az akár párkapcsolatunkra is rányomhatja a bélyegét: a szakember szerint, ha valaki nőként elutasítja az anyját, az saját nőiségét tagadhatja meg, tehát lélekben kislány marad, ha pedig a férfi elutasítja az apját, lélekben kisfiú maradhat.
Ha egy férfi a saját édesanyját nem tudja elfogadni, akkor a nőkkel való kapcsolata lehet később problematikus.
– Felnőttként már felismerhetjük, ha párkapcsolatunkban a gyermekkorban elfojtott érzéseink jönnek elő, helytelenül berögzült reakcióink lépnek működésbe, de szerencsére önismeretünk fejlődésével ezeket a korai tapasztalatokat, érzelmeket és megküzdéseket átírhatjuk magunkban. Abból vehetjük észre, hogy egy-egy szituációban a korábbi sérüléseink kattantak be, hogy aránytalanul heves érzelmeket, indulatokat, szorongásokat vált ki belőlünk. De ilyenkor nemcsak az adott helyzetre válaszolunk így, hanem életünk valamennyi hasonló szituációjára – hívta fel rá a figyelmet a szakember.
A pszichológus szerint kellő önismerettel el tudjuk ismerni, a szüleink hatását, már nem hivatkozunk a gyermekkorunkra, és nem is hibáztathatjuk őket: ők ugyanis csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is tanultak, kaptak az előző generációktól.
„Nem vagyok fontos”
Minden gyermek számára nagyon fontos az is, hogy a szülei, majd később a velük kapcsolatba kerülő felnőttek hogyan reagálnak a kezdeményezéseikre.
– A figyelem, az elfogadás és a szeretet egy életre kialakítja azt az érzést, hogy fontosak és szerethetők vagyunk, és amennyiben nem alakul ki ez az érzés, egy örök hiány marad a lelkükben. Ezzel a legnagyobb probléma az, hogy a szülői reakciókat, illetve azok hiányát önmagunkra vonatkoztatva rögzítjük egy életre, és nem azt érezzük, hogy a szüleink nem tudták kimutatni az érzéseiket, hanem azt, hogy mi nem vagyunk szerethetők. Ezt az érzést pedig tudattalanul vetítjük a társunkra, és a legkisebb konfliktusnál is mélyről feltör a gyermeki szorongás, amely így hangzik: „nem vagyok fontos” – magyarázta Arany Gabriella.
Előfordulhat olyan eset is, hogy szüleink a dicséretet valamilyen feltételhez kötötték, például csak a teljesítményeinkért dicsértek minket: ilyenkor úgy érezzük, hogy a szerethetőségünket csak a sok munkával, a magas fizetéssel kell bizonyítanunk a társunknak, mert arra gondolunk, hogy ő ezt várja el tőlünk.
– Ha a szülő figyelméért versengenünk kellett a testvéreinkkel, vagy a másik szülővel, akkor a párkapcsolatunkat is jellemezheti ez a versengés. Az általunk tudattalanul kiválasztott vetélytárs lehet egy barát, egy rokon, vagy éppen a társunk előző házasságából származó gyermeke: ilyenkor úgy érezhetjük, hogy ő fontosabb a társunknak, mint mi, és ezért haragszunk majd rá – fogalmazott a szakember.
Párkapcsolatunkban tehát rendszerint újraélünk olyan nem tudatos, korábban elfojtott érzelmi sérüléseket, amelyekhez a párunknak nem sok köze van.
– Negatív élményeinkért azonban legtöbbször őt hibáztatjuk, rávetítjük gyermekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, ezáltal pedig tudattalanul befolyásoljuk, mert reakcióink hatására ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami tovább fokozza indulatainkat, szorongásainkat. Eközben pedig olyan eszközökkel kívánjuk kivívni a szeretetét, amik gyermekkorunkban már egyszer vagy többször beváltak, mint a hiszti, a dac – tette hozzá a szakértő –, ami gyermekként még célravezető, felnőttként viszont már romboló hatású.