Te mennyire mutatod ki az érzelmeidet?

Van a társadalomnak egy csoportja, ahol a legtermészetesebb dolog a nevetés és a sírás, düh és öröm kimutatása. Ők a kamaszok. Szédületes erővel, gyorsasággal tudják embertársaik tudomására hozni, a néha követhetetlen hangulatváltozásokat. Csak nekünk, felnőtteknek van az a kényszerképzetünk, hogy nem terhelhetjük velük embertársainkat – illendőségből. Pedig az érzelmek kimutatásánál fontosabb dolog nem igen van.

Az érzelmek elszabadulásának vannak következményei. Ezért uraljuk az érzelmet az értelemmel. Viszont nem mindegy, hogy mikor, mennyire és hogyan. A sztoikusok szerint a társas élet alapja, hogy uralkodunk érzelmeinken. Szerintem ez inkább problémakerülés, elszigetelődés.
A metrón ülő, szemkontaktust kerülő, saját világukból kitekintő, védekező ember ennek a tökéletes példája. Ellentéte az, amikor a falu Mari nénije hogyléte felől kérdezi mosolyogva a városból odalátogatót – mert ott attól vagy ember, hogy megéled érzelmeidet, amiből ő megtudja, hogy ki is vagy valójában, és hogyan viszonyuljon hozzád.

A művészetekben kimondottan előny megélni és ez által hitelesen közvetíteni az érzelmeket. Mivel az érzelem megélése, kimutatása a jellem része, képtelen az érzelmes ember az érzelemmentes létre – de ugyan így van ez fordítva is. Ezért nézünk el annyi mindent egy ,művészléleknek’, hisz művészete, ezáltal léte, maga az emóció.

Az érzelem kimutatása a kommunikáció része. Érzelmeinkkel sokkal több információhoz juttatjuk a másik embert magunkról, mint beszéddel – ezzel megkönnyítjük embertársunk és saját magunk életét is. Az érzelem kimutatásával megszabadulunk lelki terheink egy részétől, vagy épp segítünk másoknak velük.

Együttérzés, bánat, öröm, félelem, fájdalom, rajongás, folytathatnám a sort. Az érzelem a külvilághoz való viszonyulás, ami élményként jelenik meg, hat és visszahat. Az egész szervezetet érintő folyamat. Lehet nyílt, vagy rejtett. Irányulhat cselekvésre, tárgyra, személyre, lehet pozitív vagy negatív.
Az érzelmek fajtái: intellektuális, esztétikai, szociális és erotikus. Osztályozás szerint lehet elsődleges (ösztönös), másodlagos (tanult), és szenvedély (kompenzáló). Függ az ember neveltetésétől, kapcsolataitól, környezetétől. 

Elítéljük azokat, akik a mindennapi érvényesülés keretein belül érzelmileg manipulálnak minket. Ez így helyes. Már ha észrevesszük, hogy ezt teszik velünk. Ám, ha az érzelmi manipulációt nem mások ellen használod, hanem magadat tudatosan ,irányítod’ vele pozitív irányba, az jó dolog.

Ilyen a düh ellen a meditáció vagy relaxációs zene hallgatása, a borús kedv ellen a testedzés vagy vidám, örömteli muzsika, félelem esetén egy dal éneklése – elfogult vagyok, szerintem a zene hatása az érzelmekre univerzális.

Visszatérnék egy kicsit a félelemre. A második világháború alatt megfigyelték, hogy a gyerekek az óvóhelyen előszeretettel énekeltek. Egyrészt kevésbé hallották a bombák becsapódását, másrészt megnyugodtak valamennyire a dalolástól. Ennek egyik oka, hogy éneklés alatt a légzés mélyebb és rendszeres – az együtténeklésnek pedig egyéb pozitív hatásai vannak.

A mai fiatalok az érzelmek fokozására, eltérítésére – mivel nem tudnak vele mit kezdeni – alkoholt, drogot használnak, így kiesik a képből a kontroll, ami beláthatatlan következményekkel járhat.
Az érzelmek túlzott elfojtása sem a legjobb módszer – torzítja a személyiséget, ezáltal megnehezíti a többi emberrel való együttélést. Ezek a módszerek élhetetlenné is tehetik életünket, kiesünk az életet megélők köréből.

Az igazi erő az érzelem kimutatásában és kontrollálásában együtt rejlik, nem a szuperhősök különleges képességében, amivel hollywoodi filmekben találkozol… csak mint mindent, a maga helyén kell kezelni – ahogy ezt a Biblia is mondja a Prédikátor könyvében:
,,Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.” Érdekes… az elfojtásról ott szó sem esik…