Kiáltás a semmiből
„Hatéves lehettem, Bridgetownban (Új-Skócia) laktunk. Több furcsa dolog történt abban a házban, de ez volt a legijesztőbb. Nemrég költöztünk be, és a húgommal imádtuk – kicsit régi volt (de nem túl régi), sok eldugott zugot lehetett felfedezni, és volt egy medencéje is! Egy nap lent játszottunk, amikor hirtelen nagyon hideg lett. A húgom vissza akart menni, de inkább odaadtam neki a pulcsimat, és játszottunk tovább.
Pár perc múlva suttogást hallottunk – elnyújtott, motyogó hangokat. Megijedtünk, de azt hittük, az apánk szórakozik velünk a szellőzőn keresztül. Aztán hirtelen valaki élesen, dühösen kiáltotta a nevemet. Megijedtem, megfogtam a húgom kezét, és felszaladtunk. Még mindig azt hittem, apánk volt, mivel férfihang volt – anyám nem lehetett –, de amikor felértünk, rájöttem, hogy apu már egy órája elment dolgozni. Nincs fiútestvérem, a nagyapánk sem volt ott.
Nem sokkal később elköltöztünk, más okból. De a kérdés azóta is ott motoszkál bennem: ki kiabálta a nevemet – és miért volt olyan dühös?” Olvass még a témában
