Nem a helyszín fájt, hanem a hazugság
Furcsa módon nem az számított a legnehezebbnek, hogy hol volt és kivel. Talán tényleg csak egyedül ment ki vezetni a fejét, talán régi barátokkal találkozott, akikről nem akart beszélni, mert tudta, hogy szóba kerülne egy régi történet, amit inkább elkerülne. Az számított a legnehezebbnek, hogy milyen könnyen ment neki a hazugság. Hogy nem remegett a hangja, nem nézett el mellettem, nem volt semmi apró jel, amit utólag, filmekbe illő módon fel lehetett volna ismerni.
Nem azon a fotón törtem össze, hanem azon, hogy rájöttem: nem biztos, hogy bármikor is észrevenném, ha hazudik.
Aznap este, amikor hazaért, kifáradva, kicsit lebarnulva, megkérdeztem, milyen volt a megbeszélés. Azt mondta, hosszú és unalmas, de legalább túl van rajta. Néztem az arcát, kerestem benne valamit, egy repedést, egy jelet, de nem találtam semmit, csak a szokásos fáradtságot, amit egyébként is hordott magával minden nap végén.
Nem szóltam a fotóról. Nem tudom pontosan, miért nem. Talán mert még nem voltam kész arra, hogy a válasz esetleg egyszerűbb és fájóbb legyen, mint egy megcsalás: hogy egyszerűen hazudott, mert kényelmesebb volt, mert nem akart magyarázkodni egy baráti találkozó miatt, mert azt hitte, sosem derül ki. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
