Amikor gyerek voltam, még természetes volt, hogy ha beteg vagyok, a háziorvosunkhoz megyek, aki név szerint ismer, tud a családom kórtörténetéről, és ha kell, a megfelelő szakorvoshoz irányít. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, mikor vált magától értetődővé, hogy ha orvosi ellátásra van szükségünk, az lassan minden esetben hozza magával a kérdést is: magán egészségügy, vagy állami ellátás?
A kérdés eldöntésekor sok tényezőt kell figyelembe vennünk: ár, idő, minőség, idegek, önbecsülés – ma már nemcsak az számít, milyen panasszal érkezünk, hanem az is, mennyit bírunk elviselni, és mennyit engedhetünk meg magunknak.
Sokan vannak azok, akik – ha tehetik – már rég csak magánpraxisokba járnak. A gyors időpont, a kedves hangnem, tiszta környezet és figyelem elég nyomós érvek minden körülmények között, de különösen olyankor, ha az embernek az egészsége a tét, és esetleg egyébként is kiszolgáltatottabnak érzi magát. Olvass még a témában
„Még sosem láttam előtte üres hűtőszekrényt” – Ekkor döbbentél rá, hogy jómódú vagyok
Amit négygyermekes anyaként másképp csinálok majd ebben a tanévben
Döbbenetes: a nők ennyi százaléka még életében nem mert fizetésemelést kérni
„Ha a férje részegen falhoz vágta a mikrót, arra nem jár garancia” – Érthetetlen vásárlói reklamációk
Másoknál még a gondolat sem merül fel, hogy keressenek egy „fizetős” lehetőséget. Nem azért, mert ne szeretnék, hanem mert egyszerűen nem fér bele. Ők kivárják a hónapokat, akár az éveket, és reménykednek, hogy ha eljön a időpontjuk, még épp idejében érkeznek, és valódi ellátást kapnak.
Én valahol a kettő között állok. Ha nagyon indokolt, kifizetem a magánellátást – de minden alkalommal megérzem súlyát. Ezért amikor döntök, nagyon tudatosan mérlegelek. És furcsa ezt leírni, de a folyamat sokszor nemcsak racionális, hanem mélyen személyes és fájdalmas is. Fel kell tennem magamnak a kérdést: mit vagyok hajlandó elviselni? Hol van az a határ, ahol már nemcsak a testem, hanem az önbecsülésem is sérül?
50 ezerért évente egy kis megalázás belefér?
A nőgyógyászati rákszűrésre például állami rendelésre járok. Tudom, hogy ott az orvos általában siet, mogorva, olykor lekezelő. Évek óta ezt tapasztalom vele, ugyanakkor különösebb incidensem sem volt még. És mivel a magán szűrés borzasztóan drága, inkább azt mondom: évente egyszer ezt kibírom. Mert bár nagyon szeretném, ha miközben lecsupaszítva, kiszolgáltatva fekszem egy asztalon, egy kis emberséget tanúsítanának felém, esetleg egy jó szóval, egy apró gesztussal éreztetné velem az orvosom, hogy én kontrollálom a helyzetet és a testemet, nem tudnék kifizetni 40–50 ezer forintot csak azért, hogy kedvesen szóljanak hozzám ugyanebben a helyzetben.
Ironikus, nem? A testemért fizetnék, de valójában a méltóságom kerülne pénzbe. És vannak pontok, ahol még hajlandó vagyok kompromisszumot kötni magammal. A rákszűrés ilyen. Kellemetlen, de belefér.
